Főoldal Újdonságok Fórum
Liturgikus naptár
Vasárnapi gondolatok
Hétköznapi gondolatok
Szentek ünnepei
Irattár

dolgozoszoba[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
DOLGOZÓSZOBA

Évközi idő, C év, évközi idő 29. vasárnapja

Dr. Benyik György 2007

Évközi 29. vasárnap
2Tim 3,14-4,2
Tarts ki amellett amit tanultál!

14Te azonban tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. 15Gyerekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hitben eljuss az üdvösségre. 16Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, 17hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen. 1Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: 2hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.

Pál búcsúlevelének, vagy lelki végrendeletének utolsó buzdításait olvashatjuk. Timóteus, aki zsidó származású volt legalább is anyagi ágon, nagy valószínűséggel hasonló zsidó nevelésben, részesült mint Pál. 6 éves korában önállóan kellett Tórát olvasni a közösségben, igaz talán nem héberül, mint Pál tette ezt, hanem görögül, de 12 éves koráig megismerkedett az egész Ószövetségi Szentírással valószínű görög fordításban és a hozzá tartozó magyarázatokkal. Pál érvelését talán éppen előképzettsége miatt értette meg sokkal jobban. Feltehetően felette is elmondta a közösség azt a mondatot amit miden újonnan olvasni tanult zsidó fölött elmondott a felolvasás után. „Legyen neked örömöd a Tóra!” Pál is átélte ezeket a szavakat, hogy saját szűkebb közössége biztatta a egyrészt a tovább tanulásra, másrészt arra, hogy a megismert törvény teljesítését örömmel végezze. Ez legyen a szeme előtt, ez kormányozza a lábát és a kezét és a gondolatait éjjel és nappal. Ennek a most elhangzott buzdításnak is a legfontosabb igéje „Tarts ki!”  Erre buzdított a hellenista zsidó bölcsességi író Ben Sira is, amikor az Úr melletti kitartásra szólította fel vallásos honfitársait Alexandriában:  „ Közeledj felé szíveddel-lelkeddel, és minden erőddel tarts ki az útjain”. (Sir 6,26). Az egyszerű kézműveseket is ugyanerre biztatta: „ Tarts ki munkád mellett, lelj benne örömet, és öregedjél meg a foglalkozásodban. (Sir 11,20). De az emberi kapcsolatok és barátságok szilárdságát védve is ugyanerre buzdított a sokat látott szerző: „Légy hű barátodhoz, hogyha tönkremegy is, hogy majd szerencséjében is részed lehessen. Tarts ki mellette nélkülözésében, hogy örökségében is osztozhassál vele. (Sir 22,23). Ez a mondat is Pál fejében járhatott, amikor sok barátot veszített az üldöztetésé közben.  Nem először javasolja ezt Timóteusnak, hiszen az első levélben is ezt olvashatjuk. „Tarts ki a hitben, és őrizd meg tisztán a lelkiismeretedet. Ezt néhányan elvesztették, s ezért a hitben hajótörést szenvedtek. (1Tim 1,19). Pál nem fest ideális képet az ősegyházról, hanem a hit hősei mellett emlékszik az élet és a hit hajótöröttjeire is. Ezért óvja a több konfliktusnak kitett püspököt ettől a veszélytől. Talán Timóteus is ismerte Pál visszatérő szófordulatát és ismerős kifejezésként olvasta mester végső buzdítását. „ e azonban tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad.” (2Tim 3,14). Könnyen elképzelhető hogy ez a kitartásra buzdítás a kor legáltalánosabb és legtöbbet használt buzdítása lett az üldözött keresztény közösségben. Hiszen a jelenések könyvében is olvashatjuk a szárdeszi egyháznak szóló buzdítások között: „Emlékezzél, hogyan kaptad és hallottad; tarts ki mellette, és térj meg! Ha nem vigyázol, úgy érkezem, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában leplek meg! (Jel 3,3).
Már előrevetül az apostoli tekintélyek nélkül maradt egyház képe is, amelyben a személyek helyett maradnak az apostoli eredetű sugalmazottnak tartott írások. „Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre…” (16.v.). Néhány szövegmagyarázó emiatt kételkedik a levél hitelességében, hogy azt az állapotot tükrözi, amelyben az apostolok halottak és a sugalmazott írások tekintélye tartja össze a közösséget. Sokan megfeledkeznek arról, hogy az apostoli korban, együtt olvasták a zsinagóga Bibliáját és a keresztény evangélisták írásait. Ahhoz, hogy a nagyszámú keresztény közösségben a zsidóktól átvett Biblia tanulmányozást folytatni lehessen, a keresztényeknek maguknak kellett gyorsan másolni írásokat. Amikor pedig a zsinagógából kizárták a csoportot, maguknak kellett gondoskodni szent szövegekről. Az őskeresztény egyház nem csak vitatkozó közösség volt, hanem olvasásra szoktatta a  megtért pogányokat is. A viták egy része az olvasottakból fakadt. A vitának volt olyan állapota, amikor az ószövetségi könyveket  bizonyos csoportok radikálisan elvetették,  és a keresztény íratok közül is válogattak. Az újszövetségi iratok mintegy 3000 ószövetségi idézete arról tanúskodik, hogy a keresztény írók igen olvasott emberek voltak és a keresztény közösségben megtalálható volt a közösséget összetartó iratok nagy száma. Pál leveli sem maradtak volna fenn, ha rövid idővel ezen levél írása után, nem  kezdték volna gyorsan másolni az egyes közösségeknek írt leveleket, hogy legyen meg minden görög közösségben. Ebbe a közösségbe szellemileg tehát irodalmi tevékenységgel lehetett betörni. Születtek is nagy számban, hamis keresztény iratok. Pál talán ezekre utal. Valószínű a kitartás a művelődésben az olvasásban való kitartást is jelentette, de azt is, hogy legyen jó érzéke a keresztény olvasónak mit olvas, mivel táplálja szellemét és hitét.

Dr. Benyik György 2004

Évközi 29. vasárnap

Lk.18,1-8

Szüntelenül kell imádkozni.

 

A mostani történet nagyon emberi, nagyon kézzelfogható történettel modellezi a kitartó ima szükségességét. A pogány környezetben úgy gondolták, az istenek szándékát lehet megváltoztatni azzal, ha áldozattal „lefizetik” őket, vagy imádsággal „kiengesztelik” őket. Valójában az ószövetségi iratokban is megtalálhat ez a szempont annak ellenére, hogy a bibliai szerző minden esetben tudja, Isten szándékát nem lehet megváltoztatni.

Akkor miért imádkoztak az Ószövetségben. Az ima minden esetben az Isten iránti bizalom megnyilvánulása volt. A zsoltárokban számos esetben meglepő őszinteséggel tárja fel a zsoltáros az érzéseit. Néha szinte vitatkozik az Istennel. A keresztények számára alig elképzelhető módon fejezi ki magát. Mindez annak a jele, hogy valóságos személyes kapcsolatot akart kiépíteni az Istennel.

Az ószövetségben jórészt ismeretlen az egyéni célokért mondott ima. Csak azért imádkoznak, ami az egész nép számára fontos. Ha mégis imádkoznak egyéni célokért teszik ezt azért, mert úgy gondolják sorsuk a nemzetükkel van összekötve. A próféták feladata a közbenjárni a népért Istennél. Léteznek ugyan liturgikus imák is, amelyek istentisztelet keretében hangzanak el, ezek a kultikus események kísérői. A babiloni fogság után a zsinagóga imát az ajkak áldozatának fogták fel.

Jézus egyrészt megőrzi az ószövetségi ima hagyományokat, másrészt megváltoztatja azokat. Imádkozza a zsoltárokat, mint minden más zsidó ember. De ugyanakkor saját imát is tanít követőinek. A Miatyánk olyan ima, amely leginkább leírja Jézus gondolkodását. Ennek lényege, hogy senki más nem érezte ennyire közel magához az Istent, mint ő. Az Atya Fiú kapcsolattal modellezhető közelség egyben tanítványai számára is követendő példa.

A keresztény imák, Pál leveleiben talán a Szeretet himnuszban (1Kor 13.f.), illetve az Filippi levél Krisztus himnuszában érik el tetőpontjukat (Fil. 2,5-11). Az ókeresztény egyházi írók mindig teológiájuk csúcsának tartották, ha egy himnuszban össze tudták foglalni teológiájukat. Ez a teológia énekelt formában beépült az egyház életébe, része lett liturgiájának, meghatározta életérzését.

Ady Endre felpanaszolja „Megszakadt szép imádkozásunk, pedig valahogyan van Isten.” Ez a mondat fémjelzi a nyugati ember gondolkodását. Nagyon sok ember egy idő után leszokik az imádságról. Racionalitása nem tűri többé az imát. Ha Isten úgy is mindent tud, és nem befolyásolható, akkor minden imádkozzunk? – gondolják sokan.

Az imára nem az Istennek, hanem az embernek van szüksége. Az ima műfaja semmivel sem pótolható. Azt is csak az imádkozók tudják, hogy miközben imádkoznak, átalakul gondolkodásuk. Problémájukat nem a maguk szemével, hanem Isten szemével kezdik látni.

Talán ezért fontos a mi evangélium története, amelynek kulcsmondata, hogy szüntelenül kell imádkozni. A szívtelen bíró viszonya megváltozik az elítélttel kapcsolatban, de ugyanakkor az elitélt kapcsolata is megváltozik a bíróval kapcsolatban.

Szorult helyzetünkben legtöbbször azt gondoljuk, az Isten büntet bennünket. Pedig nem erről van szó, csak mi nem vagyunk képesek meglátni azt amire Isten a szükséghelyzettel vezetni szeretne bennünket. Amit az imában ismerünk fel, azt másként nem lehet megérteni, és azzal csak gazdagszik az ember. Kár lenne erről a lehetőségről lemondani, mert megszakítjuk imádkozásunkat.

B.Gy.

Kiss Ulrich SJ 2004

A vallás nyelve paradox, mivel Isten paradox, mert Isten eljárásmódja nem fér bele a mi logikánkba. Jó példa erre a fent kis történet. Jézus szembeállítja Isten határtalan igazságosságát – éjjel-nappal működik – és az emberek csekélyke állhatatosságát. Nem Istenen múlik, ha nem kapunk igazságon, hanem rajtunk. Megszoktuk az „instant happiness” (boldogság haladék nélkül) logikáját, amellyel a reklám áltat minket, és elvárjuk, hogy minden e „vedd meg és máris a tied” –logika szerint működjön. Isten azt akarja, hogy nyomatékkal kérjünk. Ezt példázza az özvegyasszony története. Az igazság az ő oldalán van, de ennek érvényt kell szerezni. Mit tehet? Megvesztegetheti” a bírót, és a korrupció ma elterjedt „megoldás”, vagy a sajtóval fenyegetőzhet. Minden korszaknak megvannak a maga eljárásai. Te mit tennél? Persze e profán példa csak arra szolgál, hogy rávilágítson, Istennél másképp kell eljárnunk. Avagy?

Az is igaz viszont, hogy mi nem igen vagyunk tudatában annak, hogy megszokott gondolkodásmódunk Istennél csődöt mondhat. Öntudatlanul is úgy járunk el, ahogy mindig szoktunk. Ha őszinték vagyunk, imáink többsége nem sokban különbözik az érzelmi zsarolás és szellemi korrupció szokványos érveitől: „Segíts, mert megérdemlem”, „Segíts, mert jó katolikus vagyok”, „Segíts, mert ha nem, … olyan leszek, mint a történet bírája” stb. Ki-ki behelyettesítheti az egyéni érveit, mellyel kéréseit Isten elé szokta tárni. Jézus szerint azonban csak egy szükséges: azt állhatatosság. A bíró abszurd okoskodása, hogy „megverik”, ha nem tesz igazságot, inkább ügyfeleinek egyik szokványos eljárása, mint az alázatos, de kitartó özvegyasszonyé. Indokolatlan félelmével racionalizálja, hogy ő, aki hajlik az igazságtalanságra, miért legyen most az egyszer igazságos. Nyilvánvaló, hogy ez nem Isten logikája. Paradox kontrasztban áll azzal, ahogy Isten valóban „gondolkodik.” Ezt Jézus hallgatói még értették. Félek, hogy kortársaink már nem. Akkor pedig soká várhatnak az igazságra.

Kiss Ulrich SJ

SZENTMISEKOMMENTÁR

Bertalan atya kommentára

A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Az egyházi év vége felé minden szentmisében visszatér a gondolat: Az Úr eljön! Az Úr közel van! Virrasztva várjuk az Urat a testvérek közösségében. Az egyház a testvérek családja. Bűnbánattal készülünk a nagy találkozásra.

ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Istentől kapjuk a vallásos buzgóságot - hallottuk a könyörgésben. Tőle kapott lelkülettel foglalunk helyet az Úr hajlékában. Közénk telepedik Jézus és tanít bennünket. Ugyanúgy, mint egykor a zsinagógában, a lankás dombokon, vagy a Genezáreti-tó partján tette. Így hallgassuk a szentírást, az Úr szavát.

FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: A mi közbenjárónk Istennél Jézus Krisztus. Minden szentmisében újra felajánlja kereszthalálát. Áldozata megtisztít bűneinktől, megment a büntetéstől.

ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Krisztus teste támogat bennünket gyöngeségünkben. Elfáradt testnek a falat kenyér, ugyanaz lelkünknek az angyalok étele. Összegyűltünk Atyánk házában, magasztaltuk Istenünket, szívünkbe zártuk tanítását. Jézus áldozatával engeszteltünk bűneinkért. Áldásával térünk haza otthonainkba.


ELMÉLKEDÉS

Forrás: Ócsai József

Kedves Testvérek!

Istennel való kapcsolatunk alappillére az imádság. Addig, amíg valaki nem jut el az imádság valamely fokára, nem lehet azt mondani rá, hogy vallásos. Az imádság nem csak a kereszténység, hanem minden vallás alapja. A természetes emberi hajlam vágyik arra, hogy megszólítsa, megismerje, vagy befolyásolja az ismeretlen vagy ismert Istent. Amíg az imádsággal kapcsolatban csak saját emberi meglátásainkra hagyatkozunk, csak sötétben tapogatózunk, hogy milyen az igazi imádság. Mert azt tudjuk, érezzük, hogy az Istent - aki egészen más, mint mi, akinek létünk minden pillanatát köszönhetjük - nem szólíthatjuk meg akárhogy. A keresztények szerencsés helyzetben vannak ebben a keresésében. Nekünk Isten maga mondta el Jézus Krisztus által, hogy hogyan imádkozzunk.

Jézus mai példabeszéde a leggyakoribb - és sokak számára sajnos az egyetlen imáról, a kérő imáról szól.

Megszoktuk Jézus példabeszédeiben, hogy valaki, vagy valami mindig jelképezi az Istent. Ez a megszokás itt nem alkalmazható. Nem kell különösebben magyarázni azt, hogy a gátlástalan bíró, aki Istentől nem fél, embertől nem tart, nem az Istent jelképezi.

Vele szemben lép fel követelésével egy özvegyasszony, hogy szolgáltasson neki igazságot. Jézus korában, az ókorban az özvegyek igen nehéz helyzetben voltak, mivel az ókor általános szemlélete volt, hogy a nők nem számítanak teljes értékű embernek, így a nőknek jogaik sem voltak. Ezért az özvegyeket úgy lehetet büntetlenül kisemmizni, ahogy akarták. A példabeszédbeli asszony is talán ilyen gonddal küzd, és ebben kéri a bíró segítségét. A bírónak azonban esze ágában sincs ezt megtenni, hiszen semmilyen törvény nem kötelezi őt erre. Az asszony azonban kitartó zaklatásával eredményt ér el: a bíró végül kényszeredetten igazságot szolgáltat neki.

A példabeszéd záró részében Jézus kérdésként fogalmazza meg az igazságot: ha az igazságtalan bíró kényszerből igazságot szolgáltat, akkor Isten nem kényszerből, hanem szeretetből mennyivel inkább.

Ezen megnyugtató igazság mellett, azonban még egy másik fontos üzenete is van a példabeszédnek. Ugyanis fölmerülhet a kérdés bennünk: miért kell kitartóan, sőt erőszakosan kérni? Miért nem hallgat meg Isten az első szóra?

A válasz abban van, hogy Isten nem pusztán meghallgat, hanem "igazságot szolgáltat". Mert az imádkozó ember úgy véli, hogy neki igaza van. Gondoljatok magatokra: imáitokban úgy kértek magatok vagy mások számára, hogy meg vagytok győződve róla: nektek igazatok van. Nem gondoljátok végig kérésetek összes következményét. Kérésetek ugyanis nektek jó - de nem biztos hogy másnak is. Isten pedig mindenkinek a legjobbat akarja: "fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is". Isten még az Ószövetségben kinyilatkozatta: "Talán örömöm telik a bűnös halálában - mondja az Úr, az Isten -, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?" Az Újszövetségben pedig megerősítette: "Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére." Isten legtöbb Kéréseinkre azt mondhatná mint Jóbnak: "Kérdezni szeretnélek, világosíts fel! Semmivé akarod tenni igazamat, el akarsz ítélni, hogy igazad legyen? Van-e karod olyan, mint Istennek? Tudsz-e hangoddal, mint ő mennydörögni?"

Isten igazságot szolgáltat. Igaz ügye pedig csak igaz embernek van. Közülünk pedig ugyan ki mondhatja el maradéktalanul, hogy igaz ember?

Azért kell szüntelen imádkozni, mert az ima segít igaz emberré válni. Mert még a rossz imában is a Szentlélek kisebb-nagyobb fokban beárad az ember szívébe és formálja az embert. "Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal." A Szentlélek alkalmassá teszi az embert arra, hogy tiszta lélekkel helyesen könyörögjön. Megtanulja, hogy mi az ő igazsága és azért fog küzdeni.

Nem arra való tehát az ima, hogy Isten tanítsuk és figyelmeztessük arra, hogy mit kell tennie. Főleg nem arra való, hogy azt kérjük, hogy ezt, mert ezt büntesse meg. Ez talán a legostobább kérés Isten felé. Ugyanis Isten senkit nem büntet anélkül, hogy az illető ne akarná. Mert tulajdonképpen a bűnös ember magát bünteti meg előbb-utóbb azzal, hogy elszakad az egyetlen életforrástól, az Istentől.

Nem kész recepteket kell tehát benyújtani Istennek, mert "Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek."

Isten meghallgat minden imát. Ezt magam is megtapasztaltam első helyemen az egyik kis faluban. A hittanosokkal rengeteg bajom volt, mert szünet nélkül fegyelmezetlenek voltak. Kínszenvedést okozott nekem minden óra. Kínomat Isten elé vittem. Persze először azt kértem, hogy legyenek jók. S a szüntelen kérés átformálódott bennem: beláttam, hogy azért kell imádkozni, hogy ők változzanak meg, hanem hogy én szeressem őket. Imám meghallgatásra talált. Jobban nem nagyon lettek, de megszerettem és elfogadtam őket, olyannyira, hogy amikor elhelyeztek ez a kis csoport állt legközelebb hozzám, őket szerettem talán legjobban.

A szüntelen kérés tehát az embert formálja, hogy igaz ember legyen. Hogy megtanulja Isten Lelkével nézni a dolgokat, hogy felfedezze: Isten mindenkinek - még a legnagyobb bűnösnek is - a javát akarja. Az igazzá vált ember végül igaz kérést terjeszthet Isten elé.

Ámen.


Forrás: Vasárnapi Kalauz - http://www.piar.hu/pazmany

L: Izrael népe a pusztai vándorlás során győzelmet aratott az amalekíták fölött, mert Mózes imádkozott értük.
S: Isten embere legyen tökéletes és minden jóra kész!
E: Isten meghallgatja azokat, akik Őt állhatatosan kérik.

Hogy tudunk-e imádkozni, attól függ, hogy milyennek látjuk Istenünket és milyenek vagyunk mi magunk. Oly Istenhez, aki csak mozdulatlan, mozdíthatatlan oka a történéseknek, nincs miért imádkozni. Távoli, rejtett Istenhez is csak úgy lehet, ha valahogy tudom, megsejtem, hogy ő a közeli, a jelenvaló Isten is. Nem akadály az imában az, hogy Isten végtelen nagy, s az ember hozzá képest homokszem; mert az Úr istenségében nagy: a legkisebbig elér, sőt betölti. És minden teremtett lény Általa és Őfeléje naggyá lesz.

Tudnunk kell: szegények és gyatrák vagyunk, és mégis, a földi létben egyetlenek, akik Istent el tudjuk érni, valamiképp megsejteni. (Az ember "capax Dei" -- mondá egy régi hittudós: "képes Istent befogadni".) Képes vagyok rá, hogy Isten hatalmát és szeretetét hívjam, érte kiáltsak... Nem rendelkezhetünk Istennel, de mikor átengedjük Neki magunkat, mindent kérhetünk Tőle...

Első olvasmányhoz / 2Mz 17,8-13
Még Saul és Dávid korában is bajt okoztak Izraelnek az amalekíták. Az egyiptomi menekülés korában a zsidóknál hatalmasabbak voltak. Folyt a harc legelőkért, itató helyekért. Mózes mellett vezérként akkor lép föl először Józsué. De nem ő és seregei vívják ki a győzelmet, hanem a vén Mózes, aki a hegyen reggeltől estig kitárt karral áll. Hogy Mózes eközben imádkozik, nincs szó szerint leírva, de ősidőktől úgy értik, hogy Mózes imája győz. A mai liturgia is ezen (egyetlen) értelemben adja a szent szöveget. (Zsolt 44,2-9 # amalekíták: 1Mz 14,7; 4Mz 13,29; 24,20; 1Krón 4,42-43)

Válaszos zsoltár / Zsolt 121(120),1-2.3-4.5-6.7-8
Isten népének őrállói

Szentleckéhez / 2Tim 3,14-4,2
A hit ajándék, de tanulni is kell. A hit tételei és a hitben hűséges élet egyéni törekvés nélkül nem szerezhető, nem valósítható meg. Erre főleg az van kötelezve, aki az Egyházban felelősséget visel. Hitének nőnie és érnie kell a Szentírásból, átélt tapasztalatokból, önzetlen szolgálatból. Isten igéjének mindig újként kell hangzania anélkül, hogy megváltozna: újra mainak hatnia. Ember által jut az Ige emberhez. Így akarta Ő, erre hívta meg apostolait és utódjaikat. Csak aki maga van meggyőződve, áthatva, az tud meggyőzni, áthatni. Ezért szól Timóteushoz az ünnepélyes esküszó Jézus újrajövetelére hivatkozva. A Jópásztor elsőnek a pásztorokat fogja megítélni! (3,14-17: 2Tim 2,2; 1,5; Jn 5,39; 2Pt 1,20-21 # 4,1-2: ApCsel 10,42; Róm 14,9-10; 1Tim 6,14; 1Pt 4,5; ApCsel 20,20.31)

Evangéliumhoz / Lk 18,1-8
Jézus imádkozni tanította övéit: "Jöjjön el a Te országod!" Az Istenország eljövetele az Emberfia eljöttével lesz teljes. Addig állhatatosan kell imádkoznunk, próbákat kell kiállnunk. Egyre-újra nagy szorongattatás és bizonytalanságok ideje következik, még Isten választottai számára is. "Ha eljön Ő, talál-e hitet a világon?!" A kérdés éppen nem megnyugtatásul hangzik; oly kevéssé megnyugtató, mint ez a kor, melyben élünk! "Éjjel-nappal Istent kiáltani": ez csak akkor látszik túlzásnak, ha a világ nyomorúságát és saját nyomorunkat még nem fogtuk föl... (18,1: Lk 11,5-9; Róm 12,12; Ef 6,18; 1Tesz 5,17)

Szentségre várva
Eljön az Úr ítélni és üdvözíteni. Addig "esszük ezt a Kenyeret és isszuk ezt a Kelyhet" (1Kor 11,27), az üdvösség biztosítékát. Így növekszik hitünk és az Egyház. És képesek leszünk, hogy végleges eljötte után sóvárogjunk és hívogassuk, mint az őskeresztény kor. Marana-thá! = Urunk jöjj! Jöjj el, Uram Jézus! (Ezek az egész Szentírás utolsó szavai: Jel 22,20.)

Elmélkedés
Végig állhatatosság
A végső kitartás és állhatatosság ugyancsak nagy kegyelem. Mikor végignézek mindenen, látom külső bizonyságait e kegyelem nagyságának a történelem romjaiban és hajótöréseiben; s látom a belső élet nehézségét és leborulva, lekonyult fővel elmondom: "Jöjj el, Úr Jézus, jöjj el!"

Nem tudom, hogy mi lesz velem. De talán jobb is, ha nem látom előre szenvedésemet, küzdelmeimet, még azt gondolhatnám, hogy nem tartok ki. És minő óvszert ád nekem itt a kezembe a Szentírás? Mit kérdezzük? Azt mondja, hogy éljünk! Éljünk buzgón és lelkesülve! Vésődjék szívünkbe a kedves szentnek, Sziénai Szent Katalinnak szava: "építs magadnak cellát szívedben"; vonuljunk vissza oda, ahol a lélek él, el a külső világtól; oda, ahol elvonulva melegedhetik, miután künn megfázott; oda, ahol elvonulva felüdül, miután künn meggyengült; oda, ahova jön inni, inni kívánván az örök forrásból, miután künn nagy pusztában zarándokolt; oda, ahova üdülni jár, miután vérző lábbal járta az élet tereit és utcáit. Kell élnünk! Óh be jó az élet! Ó be jó, hogyha az ember szívében bírja az Úr Jézust; s be jó, hogyha az reggeltől estig szent bensőségben és összeszedettségben tudja tartani azt a nagy kincset, a buzgalmat! Óh be jó, ha az isteni kegyelemmel reggeltől estig közreműködik; mert rendkívül nagy kincs az Isten kegyelmének szüntelen tevékenysége eszünkben és szívünkben. Ne vesztegessük ezt a kincset, mely drágább minden ezüstnél és minden aranynál! Soha! Tartsuk meg szívünket mindig abban a gyengédségben, melynél fogva szüntelen vágyódjék az isteni kegyelem teljesebb kihasználása után. Tartsuk meg a mi lelkünket mindig abban a szent buzgalomban, hogy mindig minél többet akarjunk tenni az Úr Jézus dicsőségére. Óh, ha ez az életnek a titka, akkor jól fogjuk magunkat érezni és a gazdagságnak s gyengédségnek ezt az érzetét nem fogjuk odaadni semmiért. És úgy fogjuk magunkat érezni, hogy teljes vigaszban és teljes épségben és készségben fogjuk szolgálni az Úr Jézust. Kell-e ennél több? Mikor minden szív ez után sír és ez után vágyik? Ugye nem? No hát az évnek utolsó vasárnapján, az egyház oda fordítja szemünket és figyelmeztet, hogy minden elmúlik és kihűl és kipusztul, de mi nem akarunk elpusztulni, hanem élni; élni akarunk bensőségesen: élni akarunk buzgón és gyengéden. Jöjj el, Úr Jézus! (Prohászka: ÖM, 17:338)

+

Imádság: mibenléte és hatása
Az Imádság, ha mibenvoltát kérded: hogy lélek Istenhez tapad, hogy Urával beszélget! -- Hatás szerint: világ mentése, Istennel megkötött béke. A könnyek anyja és leánya: bűnök kiengesztelése. -- A kísértések fölött híd, szent bástya, min bú megtörik. Harcokat elszüntető, angyalművekben részvevő! -- Minden léleknek tápláléka, eljövendő boldogság előárnyéka. Örökhű dologra készülő, erényt árasztó dús forrás. -- Kegyelmet vonzó szent erő, a haladásra serkentő! A lelkünk napi étke, szellemünk oktató fénye. -- Biztosban-megszilárdítás, reménybe mély alapvetés. A búsat felvidító, a koldust gazdagító. -- A remeték egy-kincse, a harag jó bilincse. A haladásnak tüköre, a lelki nagyság hű lemérője. -- Mivoltunknak kitárult megvallása, jövő dicsőség villanása. Ima az igazán esdőnek törvényszéke: lép Ura elé. -- Bírónál csöndes pihenés: Végnap haragján enyhülés! Úgy kezdd imád, hogy elvonó sok kuszaság zaját "belépve" elszántan kizárd! -- Az ima közepe, ha lélek nézi fölfelé a Titkot, amit kutatott s Istenben látni óhajtott. -- S a vége -- belesuhanni Istenségbe... -- Más öröm az olyan imába érzik, amit közösségben végzel. Más azé, ismét, ki magában lelkében talál Urára! -- Előbbit tán zavarva elkószált képzelgések is kínozzák. Utóbbi szívét eltölti alázat! -- Keres, talán hiába dadog imája, s orcái végül könnyben áznak. (Lajtorjás Szent János: Paradicsom lajtorjája)

+

Imádkozzál, hálálkodjál!
Asztalhoz mégy, imádkozzál! Kenyeret törsz: hálát adj! A mindenek-táplálónak, Annak, akitől kaptad! -- Borral edzed gyöngült tested: a Küldőjét ne feledd! Ki bort szívet földeríteni s kórt elűzni ád neked! -- Elmúlt éhség? El ne múljék a Jótevő emléke! Ruhát öltesz? Ki öltöztet? Kap-e hálát cserébe?! -- Köntöst veszel: forróbb szívvel Arra gondolj, ki gondol, hogy a nyárba', télbe' járva védve légy a bajoktól, -- óv épséget, föd be szégyent, tested, lelked ápolja. (Úr föld-égbe', s évrül-évre mégis van terád gondja!) -- Nap lehunytán, Hozzá bújván, hálád újra kifejezd! Napot fénylet nagy művének, éjbe tüzet gyújt-keleszt. -- Egész éjben ám ne légyen gondod csak az aluvás! Éj közepén, kábán fekvén haszontalan a nyugvás; -- idő felén ha fölkelél: szent az éj, angyal zenél! Pásztoroknak, vándoroknak boldog jóhírt üzen éj! (Nagy Szent Vazul: 5. homília utáni imádság)


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség