Főoldal Újdonságok Fórum
Liturgikus naptár
Vasárnapi gondolatok
Hétköznapi gondolatok
Szentek ünnepei
Irattár

dolgozoszoba[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
DOLGOZÓSZOBA

Évközi idő, C év, évközi idő 30. vasárnapja

Dr. Benyik György 2007

Évközi 30. vasárnap
2Tim 5,6-18
Az Úr mellém állt!
 6Az én véremet ugyanis nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. 7A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. 8Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét. 9Siess, gyere mielőbb! 10Démász ugyanis elhagyott a világ kedvéért, és Tesszalonikába ment, Kreszcensz meg Galáciába, Titusz meg Dalmáciába. 11Csak Lukács van mellettem. Márkot is vedd magad mellé, és hozd el, jó szolgálatot tenne nekem. 12Tichikuszt elküldtem Efezusba. 13Köpenyemet Troászban hagytam, Karpusznál, ha jössz, hozd magaddal. A könyveket is, főleg a pergamentekercseket. 14Alexander, a bronzműves sokat ártott nekem. Az Úr megfizet majd neki tettei szerint. 15Te is óvakodj tőle, nagyon ellene szegül tanításunknak. 16Első védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott. Ne számítson nekik bűnül! 17Ám az Úr mellém állt, és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, s tudomást szerezzen róla minden pogány. Így megmenekültem az oroszlán torkából. 18Az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstől és átment mennyei országába. Dicsőség neki mindörökké, Amen.
A fenti mondatok miatt kapta ez a levél Pál búcsúlevele melléknevet. Úgy tűnik az apostol teljesen felkészült a mártír halálra (6.v) Ennek fényében összegzi az életét, amelyet a folyamatos harc, és küzdelem, valamint a hitben való helytállás jellemzett. (7.) Egyszer már összegezte az életét a 2 Kor levélben: „Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt. (2Kor 11,26). Azonban ez a visszatekintés egy tevékeny ember pillanatnyi összegzése, míg eben a levélben a végső leszámolás előtt álló ember számvetése.  De még itt is áthatja gondolkodását az üdvtörténeti szemlélet. Meggyőződése, hogy az események nem csak úgy megtörténnek vele, hanem ami történt, az „Úr adta neki”, aki az élete végén várja őt, mint igazságos bíró. (8a.) De még a végső leszámolás óráján sem feledkezik meg tanítói feladatáról, ezért az egyéni élete végéről tett hitvallása mellé odailleszti a minden keresztény számára fontos hitvallást. Ugyanazt amit ő vár, minden keresztény megkapta aki Krisztus második eljövetelére vár. (8.b.). A személyes zaklatott érzelemiről, csak 9-16 közötti versek zaklatott rövid mondatai számolnak be. Elsősorban arról, hogy közeli munkatársai hogyan változtak meg.  Démász (10), aki Kolosszéban volt Pál munkatársa eltávolodott tőle, sőt ami még súlyosabb „ a világ kedvéért” kiegészítés sejteti, nem csak Páltól, hanem talán az egész keresztény mozgalomtól eltávolodott. Feltehetően nem ugyan ilyen okai vannak Kreszcensz és Titusz eltávozásának, hanem inkább missziós feladatuk miatt nem tudnak Pál mellet lenni. Ahogyan Tichikusz sem, akit ő küld Efezusba, mert a személyes veszély miatt az élet és a misszió munkája nem állhat meg. Feltehetően Toászból zavaros körülmények között távozott. Ehhez a városhoz sikeres missziós élmény fűzi. Isteni sugallatra megy hozzájuk (APcsel 16,7-12) és második  alkalommal úgy elhúzódik beszéde, hogy Eutikhosz el is alszik és kizuhan az ablakból (ApCsel 20,1-12), ha Pál nem kelti életre ez a látogatása tragikusan végződött volna. Pál számos munkatársa közül csak Lukács tartott ki mellette, aki „szeretett orvosa” és hűséges krónikása is volt Pálnak, aki legtöbb útján mellette volt és jól ismerte Pál egész missziós tevékenységét. Úgy tűnik Márk, aki korábban mellette volt, de a misszió megpróbáltatásait nem bírta elviselni és Péterhez csatlakozott, most ismét hozzá társul. Talán azért mert Péter is fogságban van már Rómában, vagy azért, mert a zsidó-keresztény közösségben jó kapcsolatai vannak? Nem tudjuk, de lehetséges. Még az utolsó, kapkodó utasítások között is szó esik a pergamen tekercsekről (13.b.). Nem tudjuk milyen írásokról volt szó, és talán a védekezéshez, talán a teológiai érveléshez kellettek.  Plümacher úgy véli, hogy a „tá Biblia”  görög szó, amelyet könyvek szóval fordítanak magyarra az ószövetségi írásokat jelenti, a tekercsek pedig újszövetségi iratokat jelentenek. Mindenesetre beszédes utalás, hogy nem csak a misszionáriusok, hanem az iratok is vándoroltak a közösségek között. Úgy tűnik vannak bajkeverők is Pál környezetében ilyen Alexander a bronzműves, akiről ez az egyetlen utalás a levelekben. Pál mellett senki sem szólal fel (16) az apostol mellett. Nem világos, milyen fórum előtt és milyen vádakkal szemben kellett volna megvédeni Pált. A hallgatás oka ismeretlen. Talán együtt vádolták Péterrel, vagy külön eljárásban foglalkoztak velük? Mindenesetre az apostol átéli azt az elhagyatottságot, amelyet az Úr a Getszemáni kertben élt át. Fel is menti az ellene fordulókat és a visszahúzódókat úgy, mint Jézus a keresztfán az őt keresztre feszítőket. Azonban ezt az abszurd helyzetet is arra használja fel, hogy hirdesse az evangéliumot egy olyan közegben, amelybe másként nem jutott volna el (17.v.). Személyes halála nem más, mint átvonulás ebből az életből a másikba (18.v.). Íme az Istentől megragadott ember portréja, amelyet sajátmagáról fest. Minden emberi félelem benne van, de mindegyiken győz az elhivatottság, mert úgy érzi Isten itt sem hagyta el, az „Úr mellém ált!”,  fejezi be levelét, utolsó írását a fáradhatatlan apostol.

 

Dr. Benyik György 2004

Dag Hammarskjöld az Afrikában lelőtt ENSZ főtitkár ezt írta az alázatról: „Az alázat éppúgy ellentéte a megalázkodásnak, mint a fölénynek. Aki alázatos, az nem hasonlítja össze magát semmivel. Biztos önmaga valóságában ezért sem jobb vagy rosszabb, sem nagyobb vagy kisebb, mint bármi más a mindenségben. Egyszerűen van. Semmiség – mégis egy mindennel”

Ha utána nézünk ennek a szónak az ószövetségben, akkor azt találjuk, hogy csak az Istennel szemben tartották helyes magatartástank. Az igazi egyéniség, az igazi férfi, nem alázatos, hanem öntudatos. A kutyát is azért vetették meg, mert alázatos hűségben ragaszkodik gazdájához. Csak az Istennel szemben tartották megengedhetőnek és követendőnek ezt a magatartást. Héber „anavah” szó megalázottat és szegényt egyaránt jelent. Használnak rá egy másik szót is, ez a „safal” de annak inkább meghajolni, kicsinek lenni jelentése van. Vagy olyan jelentése is van, hogy szolgalelkű, bátortalan. Ezt a jelentést fordítják a magyarban alakoskodó, vagy alázatoskodó értelemben, amely alapvetően negatív jelentésű szó.

Az újszövetségben mintegy 300-szor fordul elő az alázat szó és mindig pozitív értelemben.

A latin „humilitas” szó,  a „humus” föld jelentésű szóval áll kapcsolatban. Olyan erényről van tehát szó, amely képessé teszi az embert arra, hogy teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Az ellentéte a gőg. Az alázat igaz önismeretből fakad, míg a gőg alapja, hogy az ember önmagát is helytelenül ismeri. Ezzel az erénnyel szokás mérni a tökéletességet.

Ebben a bibliai történetben azonban nem elméleti és filológiai fejtegetést találunk, hanem konkrét szituációnak a leírását. Egy alázatos ember és egy gőgös ember megy a templomba imádkozni. Csakhogy a történet nem az erényeik alapjáén nevezi meg őket, hanem a társadalmi rangjuk alapján, az egyik farizeus, akit abban a korban hivatalosan vallásosnak és értékes embernek tartottak, a másik a vámos, akit Jézus korában hivatalosan bűnösnek és kiközösítendőnek tartottak. A történet csattanója, hogy beszédmódjukat, vallási viselkedési módjukat az Isten nem erősíti meg, pedig mindenki ezt várná. A történet végén, a bűnös vámos magasztosul fel, mert ő az alázatos, a gőgös farizeus imája pedig hatástalan marad, mert nem az Istennek szól, hanem a kívülállóknak, vagyis a farizeus önmagát imádta.

A keresztény alázat megértéséhez a legfontosabb szöveget a Filippi levél 2,6-ban találjuk:

Jézus Krisztus „isteni mivoltában nem tartott Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, inkább szolgai alakot öltve, kifosztotta önagát és hasonló lett az emberekhez: külsejét tekintve, olyan lett mint egy ember. Megalázta magát és engedelmes lett, mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”

Ezért a mivel Krisztus sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, az alázat a kereszténységben végérvényesen elnyerte erény jellegét. Sőt eléggé nyilvánvaló, hogy a keresztény szeretet sem hiteles alázat nélkül.

Öntudatos korban élünk, amikor a személyek viselkedésére inkább jellemző az öntetszelgés, és önmagunk felmagasztalása. Sokan úgy ítélik meg az alázatosság nem igazán jó erény a társadalmi előhaladás számára. Valójában az igazi nagyságnak szóló tekintélyt senki sem tudja megszerezni az alázat erényének őszinte gyakorlása nélkül.  Ez nem csak viselkedés, hanem életszemlélet. Nem csak egy megtanult egyházias stílus, hanem átélt valóság. A nagyságra az emberek mindig titkos gyűlölettel tekintenek, kivéve az alázatos emberre, akinek nagyságát úgy ismerik el, hogy nem gyűlölik. Ezért Krisztus felmagasztalása a kereszten történt, az ő nagyságát senki sem irigyli, persze követni is kevesen vállalkoznak.  A farizeus az Istennel akarta magát igazolni, és kísérlete kudarcba fulladt. A vámost, pedig bűnös volt mégis felmagasztalta az Isten, mert tudta a helyét és az értékét.

Kiss Ulrich SJ 2004

Jézus nem kedveli a fundamentalistákat. A farizeusok fundamentalisták, a szekták is azok. A választóvonal nem a doktrínákban keresendő, melyek elhatárolnak, hanem a magatartásban. Mind a fundamentalisták, mind a szekták, a profánt, a kívülállókat, a „többi embert” minden rossznak elmondják, míg a magukfajtát tökéletesnek, tisztának tartják. Jézus gyöngéd szeretettel fordul épp a „többi ember” felé, akinek nincsenek bizonyosságaik, amikbe kapaszkodhatnának, csak kételyeik önmagukban, és bizalmuk az Irgalomban. Feltűnő, milyen kevés szó kell az alázatosnak, és milyen bőbeszédű az elbizakodott. Ugye, ráismerünk mindkettőre?

Sokan, e szövegen, e történeten töprengve, elbizonytalanodnak, vajon ők maguk farizeusok vagy vámosok? Mert – vélik, talán joggal – mindkettőből van bennünk. A kulcs nem saját „teljesítményünk teljes lebecsülése, hanem a másik tisztelete. A farizeus fő bűne, hogy másokat megvet. Ha ilyen érzések lesznek úrrá rajtunk, nem kétséges, hova tartozunk. Szent Ignác a lelkigyakorlatok vezetőit arra intette, keresek mindenkiben a jót. P. Ádám, hajdanában a cserkésztiszt-jelölteket rávette, a búcsúesten, hogy egymással szembe fordulva, egymás kezét egymás vállára helyezve, mondják el egymásnak, mi jót fedeztek fel a másikban. Felszabadító gyakorlat volt. A jót, csak a jót keresni mindenkiben, szabaddá tesz. Persze, gyakorolni kell. Első alkalommal kínos, hogy nem emlékszünk semmi jóra. Bezzeg a másik hibáira! Arra éles a látásunk. Barátaim, akkor tegyük kezeinket egymás vállaira, és… Rajta! 

Kiss Ulrich SJ

 

SZENTMISEKOMMENTÁR

Bertalan atya kommentára

A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Mindannyian, akik itt összegyűltünk a szentmiseáldozat bemutatására, hiszünk Istenben és a lélek halálon túli életében. A földi élet változásai, kísértései és bajai között keressük Istent, küzdünk a hit birtoklásáért. Örvendezünk ebben a testvéri közösségben, mert azokkal vagyunk együtt, akik az Urat kitartóan keresik.

ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Ha azt akarjuk, hogy reményünk beteljesedjék, Isten parancsainak útján kell járnunk. Az ész vaksága megtéveszt, rosszra hajló akaratunk félrevezet. Isten szava amely most felhangzik, eligazít, kegyelme megerősít a jó keresésében.

FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Isten nagyságát teremtményei hirdetik. Az áldozat bemutatásakor elismerjük uralmát a teremtett világ fölött, végtelen nagyságát magasztaljuk. Hódolatunk jele az áldozati ajándék. Megváltónk jóvoltából a legértékesebb ajándékot a feláldozott Krisztus testét és vérét helyezzük Isten trónja elé a kenyér és bor színe alatt.

ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az áldozati lakomából részesültünk, amikor a szent kenyeret magunkhoz vettük. A halhatatlanság és Isten természetfeletti életében való részesedés ígéretét hordozza a szentáldozás. Szent útravalónk, amíg el nem jutunk Isten színről-színre való látásáig.


ELMÉLKEDÉS

Forrás: Ócsai József

Kedves Testvérek!

A farizeus és a vámos imájának jézusi példabeszédében meglepődve láthatjuk, hogy ezek szerint létezik rossz ima és jó ima. Főként a rossz ima létezése lehet zavaró számunkra, mert ott él bennünk az, hogy az ima, az Istennel való beszélgetés csak jó lehet. A rossz ima azonban attól rossz, hogy tulajdonképpen nem is ima, vagyis nem Istennel való beszélgetés.

Néhány éves lelkipásztori tapasztalatom Jézus példabeszédét alátámasztja: tapasztalom, hogy nagyon sokan rosszul imádkoznak, vagyis nem az Istennel beszélgetnek. Ennek a sok rosszul imádkozásnak kettős oka van. Az egyik az, amikor sokan megrekednek szokásaikban és nem akarnak továbblépni, fejlődni, mert az imaéletben elengedhetetlenül szükséges a fejlődés, a továbblépés. Mindig ugyanazt a végeláthatatlan hosszúságú imát mondják el nap mint nap, mely hosszú imák tulajdonképpen már nem tudnak semmi újat mondani számukra, s ezt még maguk előtt sem merik bevallani. Ez olyan, mint ha a szerelmesek mindig csak egy szóval fejeznék ki egymás iránt a szerelmüket, mint például azzal, hogy szeretlek. Ez egy darabig jól hangzik, de ha két év után is csak ezt a szót ismételgetik kezd unalmassá válni. Az ilyen imádkozók csodálkoznak azon és lelkiismereti problémát csinálnak abból, hogy figyelmetlenek az ilyen megszámlálhatatlanul sokszor elmondott hosszú imákban. Ne csodálkozzanak rajta: én is biztos figyelmetlen lennék ilyen esetben, ha minden nap ugyanazt a hosszú imát kellene szó szerint elmondanom.

A másik ok, ami miatt sokan rosszul imádkoznak az bennünk papokban van. Kicsit szem előtt tévesztettük igazi papi feladatunkat. Sok mindent csinálunk: építkezünk, szervezkedünk, misézünk, temetünk, hitoktatunk. Csak egy valamire nem marad időnk: hogy az embereket imádkozni tanítsuk. Mert a jó imát meg kell tanítani. S ki más tudná megtanítani, ha nem az Isten embere, a pap?

De mitől rossz egy ima? Ezt a példabeszédbeli farizeus példáján szemlélhetjük. A farizeusról azt hallottuk, hogy "imádkozott magában" - tehát tulajdonképpen nem is Istenhez, nem beszélgetés volt ez Istennel, amelyben hagyta volna Istent is szóhoz jutni.

A nem Istennek címzett imákat többféle módon lehet elszúrni. Rosszul lehet imádkozni azzal, hogy valaki betanult vagy olvasott szöveget mond fel lélektelenül, figyelmetlenül.

Rosszak az imáink attól, hogy imáinkban önjavítóak vagyunk. Ez a legfőbb és legáltalánosabb hiba. Önjavító imáinkban nem Istenre figyelünk, hanem magunkra, és arra teszünk emberfeletti erőfeszítéseket, hogy jobbak legyünk, ha valami kis eredményt elérünk, azt tulajdonképpen nem Isten segítségének, hanem saját erőfeszítéseinknek könyveljük el.

Rosszak az imáink attól, hogy az imában gondolkodunk. Önmagában ez nem rossz, de ott válik azzá, ha saját elgondolásainkat úgy akarjuk feltüntetni, mint Isten akaratát.

Rosszak az imáink attól, hogy saját kéréseinket, elgondolásainkat Istenre erőltetjük, s mintegy arra kényszerítjük Istent, hogy alkalmazkodjon hozzánk.

S végül ott ronthatjuk el imáinkat, hogy a bennünk felmerülő, felbukkanó érzéseket az imában nem merjük őszintén kimondani Istennek, hanem elfojtjuk és - úgymond "jó pofizunk" Isten előtt.

A farizeus imájának egy másik hibája ott figyelhető meg, amikor azt mondja, hogy "nem vagyok olyan . mint ez a vámos is". Szinte látom, ahogy megvető mozdulattal maga mögé mutat, mikor e szavakat kimondja.

Imáinkban gyakran elégedetten állapítjuk meg, hogy milyenek NEM vagyunk. Nem vagyunk iszákosak, mint a szomszéd, nem vagyunk templomkerülők, mint az utca 90 %-a. Nem vagyunk káromkodók, mint a fél város, esetleg még azt is megkockáztatjuk, hogy jobbak vagyunk, mint az az ember ott két paddal előttem.

Kedves Testvérek! Minden jámbor imádságotok egy lyukas garast nem ér, ha azt nézitek: milyenek nem vagytok - ha másokhoz hasonlítjátok magatokat; ha csak magatokban beszélgettek; ha a külső, vallásos teljesítmények felmutatásával akarjátok lekenyerezni Istent.

Ezek után nézzük meg az érem másik oldalát is: valójában milyen a jó ima?

Mindenek előtt azt kell meglátnotok, hogy nem az Istennek van szüksége az imára - ha ne unatkozzék a mennyben - hanem nekünk. S azért van szükségünk az imára, hogy megvalósítsuk: "(Szentek legyetek, amint én is szent vagyok.( - mondja az Isten." De hogyha folyton önmagunkat nézzük és önjavítóak akarunk lenni; ha mindig másokhoz hasonlítjuk magunkat; ha vallásos cselekedeteinket afféle mennyei valutának vesszük, amivel le tudjuk fizetni Istent, akkor sosem halljuk meg Isten hozzánk szóló szavát.

A vámos az, aki a példabeszédben jól imádkozik. Mert ő Istenhez imádkozik, valóban Istent szólítja meg. Mert ő nem szaporítja a szót, nem törekszik vallásos teljesítményre. A vámos Istenre bízza magát: "légy irgalmas nekem, bűnösnek". Ő Istenhez hasonlítja magát, s ennek fényében látja, hogy rászorul Isten irgalmára. Istenre figyel s a csendben hallja őt megszólalni.

Ez így biztos szépen hangzik, de bizony nehéz a megszokásokkal felhagyni. Felhagyni azzal a szemlélettel, hogy az imádságban egyfajta fizikai teljesítményre törekedjük. Nem azért kell sokat imádkozni a szót szaporítva, hogy mennyiségileg megfelelő mértéket szolgáltassunk be Istennek, hanem azért, hogy minél többet Istennél időzzünk. Hogy olyanok legyünk, mint a tűző napra kitett kő, amely minél többet van kint a napon, annál jobban fölhevül és tud sugározni utána a hűvös helyen meleget magából. Ha sokat vagyunk Isten jelenlétében Istenre figyelve, annál többet tudunk sugározni magunkból Istenből másoknak.

Ha Istenre figyelünk az imában, akkor az ő jelenléte sokkal többet "javít" rajtunk, mint saját erőlködéseink.

Amikor negyedéves kispap voltam a szemináriumban megadatott az a kegyelem számomra, hogy részt vehettem egy igazi lelkigyakorlaton. Egy egész iskolaéven, vagyis harminc héten keresztül kellett naponta másfél órát az úgynevezett szentignáci imával Jézus jelenlétében tölteni. Ennek az volt a lényege, hogy teljesen Jézusra akartam figyelni, őt megismerni, és mind jobban megszeretni. Gyakorlatilag semmilyen erőfeszítést nem tette arra, hogy javítsam magamat, hogy jobb legyek. Emberi szavakkal elmondhatatlan élményekben volt részem: Jézussal együtt végigjártam földi életnek legtöbb állomását. A Jézussal eltöltött órák észrevétlenül formáltak engem. Társaim jeleztek vissza, hogy sokat változok az utóbbi időben, vagyis mióta a lelkigyakorlatokat végezem.

Tanuljatok imádkozni, szüntelen tanuljatok, mert ebben nem lehet megállni. Tanuljatok a vámos példáján csendes Istenre figyelő, Istent szóhoz jutni hagyó imádságot. S ha engeditek végre Istent szóhoz jutni az imádság csöndjébe, s nem fojtjátok belé a szót, a nektek szóló üzenetet szavatok panaszaitok, kéréseitek özönével, akkor csodálatosan tud formálni benneteket. A lehetőség mindenki számára adott. Csak az a kérdés, hogy ebben a világban, ahol szólásszabadság uralkodik, mikor engedjük már végre szóhoz jutni ennek a világnak teremtő Istenét.

Ámen.


Forrás: Vasárnapi Kalauz - http://www.piar.hu/pazmany

O: Az alázatos ember imáját meghallgatja Isten.
S: Aki hűségesen harcol hitéért, elnyeri az örök élet koronáját.
E: Aki magát megalázza, azt dicsőségre emelik.

Nem föltétlenül tiszteljük meg Istent azzal, hogy mondogatjuk: Ő előtte csak koldusok, férgek, semmi vagyunk. Bizonyos, hogy Isten végtelen nagy, elérhetetlen fönség; Ő más, és másként létezik (valóságosabban, mert önmagától). De teremtményeitől nem határolja el magát valami ellenséges sövénnyel, nagyságával nem nyom el minket, inkább fölemel.
Tetszésére szolgál, ha az ember Róla, Neki sok gyerekességgel, balgán beszél, még tolakodóan is. Ebben is nagyságát mutatja! És várja, hogy elcsöndesedjünk, szavaink és szívünk ürességét belássuk. Akkor magához fogadhat, betér hozzánk még inkább: érezteti, hogy legbensőnkben végig ott volt! És kezdjük belátni szegénységünket, egyben nagyságunkat...

Első olvasmányhoz / Sir 35,15-17.20-22
Az Ószövetség folyton kijelenti, hogy Isten a szegények, elnyomottak mellett áll, az özvegyek és árvák oltalma, bár ennek kézzelfogható megnyilvánulásáról ritkán van szó. Ma a helyes és helytelen áldozat-bemutatásról beszél. Csak igaz ember mutathat be igaz áldozatot; nem az adományról van szó, hanem az emberről, őszinte Istenhez-fordulásáról; készségéről, hogy bajba jutott, rászoruló testvérein segítsen. Oly áldozatot fölajánlani, amit valaki jogtalanul szerzett "megvesztegetési" kísérlet Isten ellen, Őt megcsalni vakmerőség: -- képtelen gondolat! De legyünk őszinték: olyan ritka ez, oly távol áll tőlünk? (35,15-17: 5Mz 10,17-18; 2Mz 22,21-22; Kol 3,25; 1Pt 1,17)

Válaszos zsoltár / Zsolt 34(33),2-3.17-18.19 és 23
Bizalom Istenben

Szentleckéhez / 2Tim 4,6-8.16-18
A szavaknál mindig fontosabb és hatásosabb a jó példa, a példás élet. Szent Pál apostol nemcsak igét hirdetett és leveleket írogatott, dolgozott is a maga kezével, semmi erőfeszítéstől nem riadt vissza, semmi veszélytől nem félt Isten ügyében. Élete végén bilincsben a keze, mások írják elő neki, mit tehet, mint nem. Magános öreg lesz, mindenkitől cserben hagyva. S mégsem elkeseredett, sőt! -- teli van hálával és teli reménnyel! Hűségét és hitét megőrizte Urához és most az Úr érkezését várja. Ennek az apostoli életnek titka az égő szeretet. S a "szeretet nem ér véget" (1Kor 13,8). Életének föláldozása lesz az apostol utolsó szolgálata Istennek... (4,6-8: Fil 2,17; 1Tim 1,18; 6,12-14; 1Kor 9,24-27 # 4,16-18: 2Tim 1,15; Mt 10,19-20; Zsolt 22,22; Dán 6,17.21)

Evangéliumhoz / Lk 18,9-14
A farizeus és a vámos példája ma is szól azokhoz, kik saját igaz voltukról meg vannak győződve, maguktól el vannak telve, például azok, akik papíron "gyakorló" keresztények, s ezért mindenki mást lenéznek; akik jámborak, és jótetteikkel Istennél "elszámolnak", számlát nyújtanak be. Csak azt fogadja be Isten ("megigazulva"), aki túladott minden önzésen jótettei révén és minden elbizakodottságon jámborságában. A vámos csak annyit tud "igaz voltáról", hogy az nincs meg neki; hogy üresen és bűnösen áll Isten előtt, irgalmára szorulva. Ama szegényekhez tartozik, akik éhezik és szomjúhozzák az Istentől jövő megigazulást. (18,9-12: Lk 16,15; Mt 6,1.5; Mt 23,23.28 # 18,13-14: Zsolt 51,3; Mt 23,12; Lk 14,11)

Szentségre várva
"Közel áll Isten a megtört szívhez" (Zsolt 34,19). Ne kutass hát hegyi magaslatokat (lelkileg), mintha ott közelebb lennél Istenhez. Ha Feléje emelgeted magad (hogy becsülhesd magad) -- visszahúzódik tőled; hozzád aláereszkedik, ha te magadat alázod... (Szent Ágoston)

Elmélkedés
Farizeus és a vámos
"Szükség mindenkor imádkozni". -- Ha csökken a hitünk, az imánk is eltűnt! Imádkozik-e, aki nem hisz, vagy alig hisz? Hogy tehát imádkozni tudjunk, higgyünk, s hogy a hitünk ne fogyjon, imádkozzunk! -- De hit is, ima is nem a kevélyé, csak az alázatosnak kegyelme! "Hálát adok Istenem, hogy nem vagyok oly gonosz, mint a többi!" -- szól a kevély imája! Én "igaz", a többi "bűnöző"! És még az ott talált szegény vámos is csak nagyobb gőgre alkalom! "Nem bűnös, mint ez a vámos!" "Böjtölök... tizedet adok..." Kutasd a szavaiból, mit is kér Istentől, nem találsz semmit! Fölméne "imádkozni", s nem is Istent kéri, csak magát dicséri... Sőt aljasabbul: aki ott igazán imádkozik, azt ócsárolja! A vámos pedig távol áll vala alázatában... de közel jut Istenhez. Szíve tudata távol tartja, áhítata odavonzza. "Távol áll" -- de Isten közel lép és odafigyel. Magasztos az Úr, és az alacsonyt mégis meglátja! A magasakat pedig, mint ezt a farizeust is: "messziről lenézi". Nézi, de nem néz át rajta, észreveszi! De halld még tovább a vámos alázatát: nem elég, hogy hátra húzódik, "még szemeit sem meri égre emelni". Hogy az Úr letekintsen rá, ő nem mer föltekinteni! Nem mer, nyomja lelkiösmerete, szívetudata, csak reménye, ami emeli. Halld még: verdesi mellét! Büntetésképp magát üti, az Úr azért a bűnvallót kíméli. "Uram, légy irgalmas hozzám, nyomorult bűnöshöz!" Lám így szól imája! Ne csodáld, hogy az Úr ott bűnét megbocsátotta, hol a bűnös magát vádolta [ignoscit... agnoscit].

Lássák most, hallják ama gonosz hangoskodók, azok az erényeikben pöffeszkedők! Akik mondják: "Isten emberré alkotott, én meg igazzá magamat alkotom." [Pelagiánusok, az eredeti bűnnek és kegyelem szükségének tagadói.] Óh te elvetemült, te farizeusnál rosszabb! Mert az gőgösködött, de mégis hálát adott Istennek! Hálát, hogy különb a többinél, és hálája dacára, mint gőgöst, fölfuvalkodottat feddi őt az Úr! Hálát ad, de mintha már többre nem szorulna. Tehát igaz vagy, tehát mitse kérsz, már "elteltél" jósággal, neked már nem "bűnre kísértő az evilági élet" (Jób 7,1). Teli vagy, bővelkedel, nem kell mondanod: "Bocsásd meg a mi vétkeinket..." De mit mondjunk arról, aki istentelenül a kegyelmet támadja, ha még az is feddést kap, ki gőggel ugyan, a kegyelemért hálás? (Sz Ágoston: 115. beszéd)

+

Bűnös imája
Szemed elé tárjuk, Uram, bűneinket, és összehasonlítjuk ránk mért csapásaiddal. Ha nézzük a rosszat, amit elkövettünk: keveset bűnhődtünk, többet érdemeltünk. Súlyos volt bukásunk: enyhe lakolásunk. Vétkünk büntetését érezzük: és mégis szüntelen konokul vétkezünk. Görnyedünk, megtörünk ostorod alatt: gonoszságunk azért csak a régi marad. Lelkünk sír, gyötrődik: nyakunk meg nem hajlik. Életünk csupa fájdalom, sóhajtozás: de tetteinkben nincs semmi javulás. Nem jobbulunk, ha vársz; nem fog rajtunk, ha bosszút állsz. Mikor fenyítesz, megvalljuk bűneinket: látogatásod után feledjük könnyeinket. Ha ránk emeled karod, szavunknak nem állunk. Ha sújtasz: kolduljuk irgalmadat; ha irgalmaztál: ingereljük haragodat. Íme, előtted állunk, bűnbánó bűnösök; ha meg nem bocsátasz, jogosan vetsz kárhozatra.

Mindenható Atya! érdemünk nélkül is add meg, amit tőled kérünk, ki semmiből teremtettél, hogy tégedet kérjünk. Szent Fiad, a mi Urunk Jézus által. Amen. (VIII. Orbán pápa imádsága, Sík: DB, 506)

+

Az alázatosság litániája (magán imádságul)

  1. A vágytól, hogy megbecsüljenek, -- a vágytól, hogy népszerű legyek, -- a vágytól, fölemeljenek: -- Szabadíts meg Jézus! A vágytól, hogy tiszteljenek, -- a vágytól, hogy dicsérjenek, -- a vágytól, mások fölébe helyezzenek: -- Szabadíts meg Jézus! A vágytól, hogy kikérjék jó tanácsaim, -- a vágytól, helyeseljék eljárásaim, -- a vágytól, vezethessem társaim: -- Szabadíts meg Jézus!
  2. A félelemtől, hogy tán megaláznak, -- a félelemtől, hogy lenéznek vagy leráznak, -- a félelemtől, hogy kitesznek korholásnak, -- Szabadíts meg Jézus! A félelemtől, hogy árthatnak jó nevemnek, -- a félelemtől, hogy mellőznek, elfelejtnek, -- a félelemtől, hogy majd kinevetnek, -- a félelemtől, velem rosszul bánnak, -- Szabadíts meg Jézus! A félelemtől, hogy bűnt szememre hánynak, -- a félelemtől, hogy gyanúval fogadnának, -- Szabadíts meg, Jézus!
  3. Hogy másokat énnálam jobban szeressenek, -- hogy másokat többre becsüljenek, -- világ szemében nőjön más, én hadd csökkenjek, -- Hogy ezt kívánjam, add kegyelmed! Hogy mást válasszanak ki, engem félre téve, -- hogy mást magasztaljanak, észre nem is véve, -- mindenben más előzzön meg fölénybe, -- Hogy ezt kívánjam, add kegyelmed! Legyenek mások mind szentebbek, jobbak nálam, -- föltéve olyan szent leszek, mint Te kívántad! Amen. (Merry del Val)

+

Ha nincs mit tenned, nos miért nem imádkozol vagy olvasol? Miért nem mégy meglátogatni a mi Urunk Jézust, beszélve Hozzá, hallgatva Őrá? Mert ha imádkozunk, Istenhez szólunk, ha Írást olvasunk, Istenre hallgatunk. (Szent Ambrus)


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség