Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Francois Mauriac: Jézus élete (részletek) (Áldások, imádságok / Elmélkedések)
Bekerült: 2004.09.03. 19:21
Megnyitva: 2538. alkalommal

„Ez az a Jézus, aki még sápadtan a böjttől és az ördöggel vívott harctól, ment a Jordán mentén, és elérte Tibériás tavát új barátaival. És az egyik János volt közülük, Zebedeus fia, s ezt máris jobban szerette a többieknél, aztán András, Simon Péter, Natanael (akit Bertalannak is neveznek). Ők az elsők, akik szemtanúi annak a drámának, amelyet Krisztus indított meg a világon, s amely ma is folyik még mindenütt, ahol Jézus nevét dicsőítik: azoknak a szegény embereknek az elhívása, a sorakozója, a vergődése ez, akik a mindennapi életben küszködnek, akiket ezernyi bilincs nyűgöz, s mindenek fölött megbénítanak a szívet fojtogató vér kötelékei, és akik valami csodálatos tisztaságra vannak kárhoztatva.”

„A korlátlan szeretet visszariasztja a középszerűeket, eltaszítja a tévesen kiválasztottakat, feszélyezi a kényeskedőket.” És ellenségei (sőt még állítólagos barátai is!) kétségtelenül még jobban gyűlölnék, mint ahogy most gyűlölik, ha annyi századév óta nem helyettesítenék azt a közkeletű, ízetlen és émelyítő rabbit annak az embernek helyébe, aki valósággal élt és aki metafizikai értelemben „tökéletes” betű szerint kérlelhetetlen jellemnek mutatkozott. Ma sok embert csak a tudatlansága tart vissza attól, hogy meg ne tagadja Krisztust. Ha ismernék, nem bírnák elviselni.”

„Két napig időzött a megvetett szamaritánusok körében, s ezzel olyan példát adott övéinek, amely hiába fog eljutni a föld többi részeibe. Mert van a keresztény tanításnak egy része, amelyet az emberek lebírhatatlan makacssággal elvetettek és visszautasítottak: az a hit, hogy minden lélek és minden faj egyforma értékű az Atya előtt, ki a mennyekben vagyon.”

„Ez a kereszt, amely itt, ezen a boldog mezőn emelkedett magasba első ízben, megborzasztotta Pétert, és Keleten még ma is azt a millió és millió lelket, akik szenvedő és keresztrefeszített Istent el sem tudnak képzelni. És az iszlám ebből a megbotránkozásból született.”

„Aki befogad egy ilyen kisdedet az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be ki engem küldött… ….Aki pedig megbotránkoztat egyet e kisdedek közül, kik énbennem hisznek, jobb annak, hogy malomkő köttessék a nyakára és a tenger mélységébe meríttessék.
Ez a mondás sokkal vigasztalóbb, mint amilyen elrettentő; annyit jelent, hogy egy kisgyermek tisztaságának értéke végtelen, ez az érték elidegeníthetetlen, bármi történik is majd a szenvedélyek éveiben. Megbocsáthatatlan bűn beszennyezni ezt a hófehér tanút, akire mindnyájunknak szükségünk lesz az ítélet napján: a kisgyermeket, aki mi magunk voltunk.
Itt az Emberfia beavat bennünket igazságának titkába. Az ő országában, amely nem e világból való, olyan igazság uralkodik, amely ugyancsak nem ebből a világból való. Az, ami halált vagy inkább végtelenül gyötrelmes életet érdemel az ő törvénykönyvében, a világ szemében jogosnak vagy legalábbis jelentéktelennek látszik.
A világ! Jézus a világra gondol ebben a pillanatban, és sohasem gondol rá anélkül, hogy lelke mélyéig föl ne háborodnék; félretolja a gyermeket, és felkiált: Jaj e világnak a botrányok miatt! Szükség ugyan, hogy botrányok jöjjenek, mindazonáltal jaj annak az embernek, ki által a botrány jő! A botrányok világa századok óta egykedvűen hallgatja ennek a zsidónak az átkozódásait, és kineveti fenyegetődzését. Nem fél tőle, hogy „tűzzel megsózatik”. (Jézus pontosan ezt a kifejezést használja.) A világ nem hisz ebben a tűzben, amely nem emészti el, hanem megtartja a meggyötört testet: „A megoldhatatlan tűz gyehennája”, amely annyi emberi teremtményt megrémített, mióta az Emberfia szinte kibírhatatlan makacssággal beszélt a borzalmairól, ez a parázs, amelyben még a holttest férge sem pusztul el, nem csupán a népek törvénykönyveiben felsorolt nagy bűnöket bünteti; egyúttal méltó büntetése a lelki szennyeknek, a gyermeklelkekben okozott halálos nyugtalanságnak is; busszúállás a meggyilkolt lelkekért. Jézusnak van bátorsága szembeszegezni az ártatlanság szinte emberfeletti törvényét azzal a világgal, amely megrontja a gyermekséget, isteníti a vágyat és a kielégülést, és istennek nevez minden mocskos gerjedelmet; Jézus feltétlen értékkel ruházza fel a tisztaságot, a szív és a test érintetlenségét. Semmi enyhítés: jobb levágni azt a testrészünket, amely a bűnre csábít bennünket, mint megtartani lángok sózóüstje számára: „mert mindenki tűzzel sózatik meg””

„Nem a tiszták dolga tüzet gyújtani a földön, hogy elemésszék azon a tisztátalanokat.”

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok, és én megnyugtatlak titeket. Vegyétek rátok az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű; és nyugodalmat találtok lelkeiteknek; mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű.”

„”Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet… Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívatnak.” Ó, a világ keménysége! A szelídség még mindig és mindörökre az, amit a legjobban megvetnek! Már a gyermekkorban, az alsó osztályokban üldözik a szelídeket. Nietzsche alapjában véve ennek a köz-szellemnek a filozófusa. Vajon a mai világ kevésbé kemény, mint a régi? Semmi sem változott, csak a Boldogságok hangzottak el egyszer s mindenkorra egy dombon, hogy egyik sem fog elmúlni közülük, hogy egyes emberek nemzedékről nemzedékre, szívről szívre átadják őket egymásnak.”

„”Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Ne paráználkodjál…” Igen, ez az egyetemes törvény, amelyet egyetemesen megszegtek, amelynek a kijelentése azonban nem lephetett meg senkit. Nos, ez a názáreti a régi, megcsúfolt rendeléshez új parancsot csatol, amely ellen tizennyolc évszázad elmúltával még mindig kézzel-lábbal tiltakozik az emberiség, gúnyolódik rajta, rázza-rángatja, hiába, nem tudja kitépni testéből. Azóta, hogy Jézus beszélt, csak azok találják már meg az Istent, akik elfogadják ezt az igét: „Én pedig mondom nektek, hogy mindaz ki asszonyra néz, őt megkívánván, már paráználkodott vele szívében.” Ez az egyetlen mondás megállapítja, hogy már az is bűn, ami még nem is cselekedet; a szenny visszahömpölyög belsőnkbe, visszafolyik forrásába. Ez a néhány szó minden átoknál jobban megsemmisíti a farizeusok igazságát. Ezentúl a dráma bennünk zajlik le, legtitkosabb vágyunk, és ez Emberfia közt, aki ott bujkál a szívek rejtekében. A farizeusok erénye, a félvilági nők és a vámosok bűne nem egyéb már puszta látszatnál. Az üdvösség misztériuma mindegyikünk számára a sötétben pereg le, amelyet csak a halál fog eloszlatni.”

„ Ez a szív, amely oly végtelenül szerette az embereket, mindegyiküktől elvárja, hogy magától adja át magát, hagyja el magát, mondjon le minden gondról, minden aggodalomról. A nemtörődömség erényét követeli ezektől a parasztoktól, azt, hogy legyenek hasonlatosak a madarakhoz, a mezők liliomaihoz. Mit számít a gyehenna, ha Isten az atyánk? Igenis, mindent követelhet, amit ezentúl akar. Tudjuk merre menjünk. A mi Atyánk a mennyben van; akiknek birtokukban van ez a kimondhatatlan igazság, azoknak nem kell attól tartaniok, hogy nagy árat fizetnek érte: „Kicsoda az közületek, aki, ha fia kenyeret kér tőle, követ nyújt néki?” De ezt az Atyát, aki a mennyben van, nem fogjuk elérni az élvezet és a kielégülés útján. A kapu szűk, az út keskeny. Nem kellenek a képmutató áradozások, hanem mindenekfelett a szív tisztasága, nem a szív hangoskodása: „nem mindaz, aki mondja nekem: Uram, Uram…””
„…ez a szeretet fél, hogy félreértik, s ezért fenyegetésbe burkolódzik. Már előre elkeserítik a hamis próféták. Figyelmezteti barátait, hogy óvakodjanak tőlük, és próbakövet ad nekik, hogy megítélhessék azt az embert, aki Krisztus nevében szól hozzánk: ez a próbakő a szentség: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” Az Úr úgy beszél itt mint ember, aki egyúttal Isten is és látja azt ami rejtve van emberi szem előtt. Mert hogyan ítéljük meg a teremtményeket gyümölcseikről? És akkor melyik nem érdemelné meg, hogy tűzre vettessék? Még akkor is, ha szentségre törekszik… És egyébként is, nem parancsoltatott e nekünk, hogy ne ítéljünk? Ó szigorú törvény! Nem szabad ítélni, de éppígy nem szabad könnyen hívőnek se lenni. Örökös igazodás ez, amire a keresztény lélek kényszerül. Ne csodálkozzunk, hogy ebben a játékban a lelki szegények és a tisztaszívűek lassankint ravaszokká válnak. Ebben a beszédben nincs ellentmondás, és mégis minden csupa ellentmondás. Nehéz egyszerre galambnak lenni, kígyónak, liliomnak. A hegyen hirdetett igazságban több a változat, mint a madár torkában. Nem merül ki néhány rideg szabályban, amiket elegendő követni, hogy az ember minden kötelességének eleget tegyen. Ez az élet csupa csapda, csupa veszedelem ahol mindent óvatosan, de szeretettel kell végezni… Ó, bizonyos lehet-e az ember afelől, hogy szeret és viszont szeretik?”
„Azok aki nem cselekszik az Atya akaratát, tudják, hogy nem cselekszik az Atya akaratát; de azok, akik azt hiszik, hogy teljesítik, tudtukon kívül megsértik. Bizonyos emberek kevélysége, akik nagyon „előrehaladtak” a tökéletesség útján, vagy azt hiszik, hogy előrehaladtak, jóval felülmúlja a nagyvilági emberek hiúságát. Ha valaki szelíden figyelmezteti őket erre, ahelyett, hogy megvizsgálnák magukat, ezt a bántalmat felajánlják Istennek, és kevélységük tetézett érdemtől dagadozik. És ha elmélkednek rajta, arra a megállapításra jutnak, hogy személyükben az igazságot érte sérelem, s egyáltalán nem haboznak elkövetni olyan tettet, amelyet a pogány „bosszú”-nak nevezne, amelyet azonban ők „jóvátétel”-nek kereszteltek.”

„”Jézus csodálkozék.” Nemcsak szerette az embereket, csodálta is őket. És az, amit csodál bennük, mindig ugyanaz a csoda: nem valami káprázatos erény, sem valami különös ridegség, sem valami roppant teológiai tudomány, hanem a megadásnak bizonyos állapota, összeomlás, megsemmisülés, annak a lelki megvilágosodásnak a gyümölcse, ami a kegyelmek kegyelme. Alázatosság, amit az akarat sohasem érhetne el, mert csak akkor tökéletes, ha nem tud önmagáról.”

„Nem igaz, hogy nélkülözhettek engem. Nélkülem nem tehettek szert az igazságra. Keresni fogjátok, teli megvetéssel azok iránt, akik megtalálják, és ebben a keresésben merül ki minden emberi bölcsességetek, mert nem akartatok belépni az ajtón.”

„Mert a törvénytudók, a tanítók megmételyezik a kisembereket, és annál átkozottabb, mert Az, akinek számára nincs idő, Izraelnek ebben a ványadt mesterében annak a fajtának a képviselőjét látta, amely erősebb lesz, mint az ő szeretete. Krisztus tudta, hogy sohasem lesz hatalma fölöttük, s mennyi századéven át!, és ezért lángoló haragjában ő, aki maga a szeretet, felséges átkokkal halmozta el a törvénytudót. „Jaj nektek is, törvénytudók! Mert olyan terheket raktok az emberekre, melyeket el nem viselhetnek, magatok pedig egy ujjotokkal sem illetitek a terheket! Jaj nektek, kik a próféták síremlékeit építitek, atyáitok pedig megölték őket… Jaj nektek, törvénytudók! Mert elvettétek a tudomány kulcsát, magatok nem mentetek be, s a bemenendőket eltiltottátok!” Meg kell értenünk a csüggedését ennek az embernek, aki Isten, mert minden pillanatban elméjében forog az a milliónyi lélek, akiket elzártak az élő víz forrásától.”

„Ha ki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz énbennem, mint az írás mondja, élővíz patakjai folynak majd őbelőle.” Olyan jövendölés, amelyről ma már tudjuk, hogy beteljesedett. Mert azok, akik látták Krisztust földi életének napjaiban, kisebb kegyelmet nyertek, mint mi, akik tanúi vagyunk az ígéretek teljesülésének. Nem csupán a szentek légiói, hanem a legutolsó keresztény is a kegyelem állapotában az élővíz forrása, és a világ nem tudja, hogy elárasztotta és megfürdette ez a felbuggyanó víz.”

„Egyetlen moccanása a tiszta szeretetnek, és megsemmisít egy egész bűnös életet. Jó lator, szent munkása az utolsó órának, tégy minket a reménység bolondjaivá.”

„Ha már nem a halála mélyéről érkezik hozzánk, mindig a szenvedése mélyéről érkezik. Hogy mindegyikünkhöz eljuthasson, szakadatlanul újra meg újra átmegy ezen az emberi poklon. Az az arc, amelyet mi ismerünk, nem a zsidónak az arca, akit a római katonák és a főpap szolgái nem ismertek volna fel a többiek között Júdás csókja nélkül. Ez a bűneink miatt megpofozott és meggyötört arc, ez az a szenvedélyes és szomorú tekintet, amely végigkísér az életünkön, bukásról bukásra anélkül, hogy a szeretet, amellyel takargat bennünket, meggyengülne, vagy valaha is elcsüggedne.”

„Uram, ha testi szemeinkkel nem is láttunk téged, hiszünk benned! Kinek ne volna ismerős közülünk az emmauszi fogadó? Ki nem járt már ezen az úton, egy este amikor úgy látszott, hogy minden elveszett? Krisztus halott volt bennünk. Rabok voltunk: rabjai a világnak, a bölcseknek és a tudósoknak, a szenvedélyünknek. Számunkra nem volt már Jézus a földön. Mentünk az utunkon, és valaki ment mellettünk. Egyedül voltunk, és mégsem voltunk egyedül…”Maradj velünk, mert már hanyatlik a nap..” A nap hanyatlik, az élet végére jár. Gyermekkorunk már távolibbnak tűnik, mint a világ kezdete; és elfecsérelt ifjúságunkból nem hallunk már egyebet, mint az utolsó zúgást, a felismerhetetlen kert halott fái között.”
„És midőn néhány héttel később Jézus elszakad a tanítványok csoportjától, fölemelkedik, szétfoszlik a fényességben, ezt sem érzik már végleges távozásnak. Már ott bujkál a Jeruzsálemből Damaszkuszba vezető út kanyarulatánál, és lesi Sault, az ő szívből szeretett üldözőjét. Ezentúl már minden ember életében ott leselkedik majd ez az Isten.”

Francois Mauriac: Jézus élete (részletek)

Letöltehető fájl(ok):
Letöltés 0_Francois_Mauriac_Jezus_elete.doc (86 kb)

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség