Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Rózsa (Szilvarérum / Gyermek)
Bekerült: 2005.03.23. 08:35
Megnyitva: 2209. alkalommal

RÓZSA
Mester Ildikó
Hogyan írjam le mindazt a szenvedést, fájdalmat, küzdelmet, amin keresztül mentünk? Nem tudom, leírhatom –e, átadhatom, hitelesen tolmácsolhatom? Nem tudom képes vagyok-e úgy érzékeltetni, ahogyan mi azt megéltük? Megpróbálom azért, hogy erőt adhassak azoknak, akik most kerülnek ilyen vagy hasonló helyzetbe…

-Gyónom a Mindenható Istennek, Mennyei Atyámnak, Jézus Krisztusnak és kérem a Szent Lélek segítségét, hogy a hatalmas terhet mely rám nehezedik, el tudjam viseli.
Két kezem égre emelve térdelek.
-Istenem folyamatosan vétkezem, mert napokon át nem imádkozom, saját fáradtságom miatt. Több mint egy hete nem olvasom a bibliát, pedig jól tudom, a Te igédből meríthetek minden erőt. Vétkeztem, akaratomon kívül megbántottam a férjemet, veszekedtem a gyermekemmel. De akkor még nem tudtam, dehogy is tudtam milyen sors vár reá.
-Uram miért? Csak tíz éves… és mégis, néhány hónapja van hátra, állítják az orvosok. Leukémia, vérrák vagy mondhatom bárminek, a lényeg: nagyon előrehaladott állapotban van és a kislányom menthetetlen.
-Uram, én hazudtam Katalinnak, ugyanúgy, mint a kórházban a szakemberek.
Belenéztem kétségbeesett nagy barna szemeibe és mosolyogva mondtam:
-Meggyógyulsz kislányom, meggyógyulsz hamarosan. És a szívem majd megszakad. Fájdalmam kimondhatatlan. Istenem bűn a hazugság, de én mégis megteszem, mert nincs erőm a gyermekem szemébe mondani a borzalmas valóságot.
-Uram ne vedd el tőlem őt, imádom drága, édes kislányomat, kérlek Mennyei Atyám ne tedd ezt velünk, ne szakíts el egymástól bennünket. Istenem, felajánlok az életemből tíz évet, csak a gyermekemet mentsd meg! Az orvosok lemondtak róla, de Te csodát tudsz tenni, Te meggyógyíthatod. Uram kérj tőlem bármit, mindent megteszek, csak a kislányom életét hagyd meg! Válaszolj Isten, nem hallod, nem tudok már mit ígérni neked, mondj valamit, vagy adj jelt, bármire képes vagyok a gyerekem életéért!!! Már nincs erőm kérni, térden csúszva leborulok eléd, könyörgök hozzád, könyörülj a gyermekemen!
Kérlek Jézus segíts, a te véred megváltott minket a betegségtől, te meggyógyítottál sebeidben mindenkit, Jézus Krisztus nevében kérlek Uram, gyógyuljon meg a kislányom!
Törtem ki fuldokló zokogásban.

Másnap reggel Katalin a kislányom, sírva ébred. Fölugrom az ágyból és szaladok hozzá.
-Mi baj édesem? Miért sírsz? Rosszat álmodtál? Fáj valamid?
-Anyukám, édesanyám! Én tudom, hogy meghalok. Éjjel azt álmodtam, hogy halálos beteg vagyok, és soha nem gyógyulok meg. Most már értem, miért viselkedtek olyan furcsán velem, amióta kijöttem a kórházból. Ugye igazam van anya! Kérlek, ne csapj be engem!
Mit mondhat ilyenkor egy édesanya? Én mit mondjak?! Mindenki gyereknek születik, de senki nem születik anyának. Az anyaságot ösztönösen sajátítjuk el, bizonyos szituációk, élethelyzetek teremtik meg a feltételeket, és vagy megfelelünk, vagy nem. Milyen a jó anya? Nem tudom.
De ebben a pillanatban úgy érzem, nem adom fel, nem temetem el élve a gyermekem, nem fogadom el, nem törődöm bele, az egész világ összes orvosa mondhat bármit, nem érdekel! Szorosan magamhoz ölelem a gyermekem, megsimogatom kopasz kis fejét és fülébe súgom:
-Az álom nem valóság. Az igazság az, hogy nagyon súlyos a betegséged, de a reményt senki nem veheti el tőlünk!
-Anya – szólal meg Katalin – mi az a remény?
-A remény, a gyógyulásba vetett hit. – válaszolom hirtelen, és magam is meglepődöm, hiszen ezt még senki nem kérdezte tőlem. Nekünk felnőtteknek valahogy természetes a remény fogalom ismerete. Automatikusan elfogadjuk, hogy fontos a reményt nem föladni, de a gyerekeknél ez egészen másképp működik. Isten először adta a szavakat a számba.
-És te hiszed, hogy meggyógyulok? – folytatja gyermekem, két karját előrenyújtva megfogja vállamat, és egyenesen a szemembe néz.
-Igen! Hiszem és tudom, te meggyógyulsz! Közben megérkezik a férjem a munkából.
-Édesapa! Anya azt mondja, meggyógyulok!
Párom megcsókol bennünket, majd fölemeli Katinkát.
-Hát persze, hogy meggyógyulsz édesem! - és boldogan forognak. -Mond csak kincsem, mit szeretnél karácsonyra?
-Amit én szeretnék…lehet bármit?
-Persze, hogy lehet! – biztatja gyermeki lelkesedéssel férjem.
-Én csak azt szeretném, ha karácsonykor virágba boruljon a fa! Semmi mást nem kérek, csak láthassam a legkedvesebb virágaimat!
-Úgy lesz kiscsibém, ahogyan kéred. – válaszolja édesapja.

Másnap reggel ismét a kórház. Ez az állapot egy éve tart. Be lehet rendezkedni a kórházi életre, minden nap itt vagyok a kislányommal, de emiatt ott hagytam a munkámat, hivatásomat. A férjem dolgozik értünk. Kedves, aranyos doktor bácsik, doktor nénik, nővérek, ismerős gyermekarcok, mint kis betegek.
Itt mindenki segít, mindenkinek. Az anyukák egymásnak és mások gyerekeinek, a nagyobb gyerekek vigasztalják a kisebbeket, és amikor elcsendesedik a kórterem, az anyukák erősítik önmagukat a következő „bevetésig”. Olyan, mint egy nagycsalád. De ilyen családra, bármily összetartó is, soha senki nem vágyik.
Katinkának bekötik az infúziót, már hozzáedződött, olyannyira lesoványodott, hogy alig találják a vénát.
Én ilyenkor előveszem a Gyermekbibliát és felolvasom, mint a mesét. Katinka elalszik. Az orvos megfogja a kezemet, és szinte könnyes szemmel, együtt érzően közli a hírt: - Sajnos, romlottak a labor eredmények, mindent megteszünk, amit emberileg megtehetünk Asszonyom, a készüljenek fel a legrosszabbra, a kislánya haldoklik.
Hallom, tudomásul veszem, de el nem fogadom. Férjem megérkezik, leül mellém, már ő is tudja. Hárman egymás kezét fogjuk. Párom teste sírástól rázkódik. Fölállok.
-Lemegyek a kápolnába – szólok csöndesen.
Üresség, hidegség, sötétség fogad. Éjfél - tájban nem járnak ide az emberek. Letérdelek Nem tudok mit mondani. Nem adtam föl, de már annyit imádkoztam, kértem, hogy kiégettnek érzem magam. Szemem behunyom, mosolygok, és patakokban folyik a könnyem. Először dúdolom, majd egyre hangosabban énekelem: „Uram irgalmazz, Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz...” Nem tudom hányszor dalolom ugyanazt egymás után. Hajnal négy órakor a férjem ébreszt, amint a padlón heverve alszom.
-Drágám - újságolja örömmel – Katinka magához tért!
Hirtelen nem tudom hol vagyok, együtt felmegyünk a kórterembe. Kislányom néz rám. Odaszaladok az ágyához, átölelem és zokogva ennyit mondok: - Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!!
Az orvos azt mondja, ne éljük bele magunkat a javulásba, ez csak átmeneti. Ismét el fogja veszíteni eszméletét.
-Köszönöm doktor úr, de ne féljen, az én kislányom életben marad. Önök csak tegyék a dolgukat, én imádkozom.
Olyan nyugalom szállt rám, mint még soha az egész betegség ideje alatt. Isten másodszor adta a szavakat a számba.
Katinka valóban néhány óra múlva eszméletlen lett. Férjem nem bírta tovább a tehetetlenséget, elment dolgozni. Ekkor letérdeltem az ágy mellé, imára kulcsolt kezem közé fogtam kislányom egyik tenyerét, amelyikbe nem folyt az infúzió:
-Uram, tudom, hogy mindig, mindenhol jelen vagy. Köszönöm, hogy veled lehetek. Köszönöm neked a szenvedést, a fájdalmat, a szépet, rosszat és mindent mit adtál, az életet.
Uram oly nagy teher nehezedik a vállaimra, hogy e-terhet férjemmel együtt sem bírom el, ezért eléd helyezem terhemet. Uram alázattal kezedbe adom egyetlen kincsemet, egyetlen kislányomat Katinkát, ettől a pillanattól felajánlom neked gyermekemet, tégy vele, amit te jónak látsz, és formáld őt olyanná, amilyennek Te szeretnéd látni. Mennyei Atyám! Nem lázadok, elfogadom az életet úgy, ahogy van, és alárendelem magam a Te akaratodnak. Áldalak téged, és köszönöm Jézus nevében, Ámen.
Hetvenkét órán át maradtam ebben a helyzetben. Az orvos erősen aggódott értem. Megnyugtattam: semmi bajom. Katinka nem tért magához. Hazamentem átöltözni.

Beköszöntött a csikorgó, hideg tél. Havazik szüntelenül. Karácsony estére méteres hó borítja a tájat. Az ereszeken jégcsapok csillognak.
Katinka két hete kómában fekszik. Néhány szülővel a kórház udvarán hatalmas hóembert építünk. A kórteremben közösen feldíszítjük a fenyőfát. Az osztályvezető főorvos engedélyével kislányunk különleges kívánságát teljesíthetjük.
Férjem Karácsony szent estére az ággyal szembe állítja a „karácsonyfát”. De nem a szokásos díszekkel ékesítve, hanem az egész fa, élő rózsaszín rózsáktól pompázik. Illata a virágos májust varázsolja a kórterembe.
-Nézd csak kiscsibém, mit hozott neked a Jézuska! –hívogatja lelkesen.
A kórteremben anyukák, apukák, gyermekek közösen éneklik a Mennyből az angyalt. Nem látok a könnyeimtől, és ebben a pillanatban megtörténik a csoda! A csoda, amelyre vártunk! Katinka kinyitja a szemeit, nem tud felülni, a betegség annyira belevásott hattyú testébe. Szemei karikásak, ujjai csontosak, árnyéka önmagának. De mosolyog.
Fölemeli fejét, és boldogságtól sugárzó arccal mondja:
-Köszönöm, nagyon köszön mindkettőtöknek!!!
-Boldog karácsonyt kislányom – és öleljük egymást.
-Édesapám, szeretném megérinteni a rózsákat. Párom levesz egyet a fáról, Katinka ujjai reszketnek, mélyen beleszagol.
Az orvosok értetlenül állnak a történtek előtt, boldogságukat és meglepettségüket nem titkolják. Az egyik fiatal doktornő vállamra teszi kezét és azt mondja:
-Anyuka, én eddig nem hittem a csodákban, de ettől a pillanattól, úgy gondolom nekünk orvosoknak ezzel is számolnunk kell.
-A csodákban én sem hiszek, de Isten csodatévő gyógyító erejében igen! – válaszolom határozottan. Isten harmadszor ad olyan szavakat a számba, amiről nem tudtam, hogy tudom.

Húsz esztendő telt el. Kislányomból anya lett, belőlem nagymama. Életem legnehezebb, és egyben legszebb időszakát osztottam meg önökkel. Tanácsot nem adhatok, de egyet megtanultam: Isten nélkül lehet élni, de nem érdemes!

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség