Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Mákgubó tea (Szilvarérum / Felelősség)
Bekerült: 2005.04.14. 18:42
Megnyitva: 4080. alkalommal

Mákgubótea
(igaz történet)

Mester Ildikó

Fiatal házasok voltunk, én igen szegény paraszti családból származtam. Férjem és családja jó módban élt, és amikor már harmadszorra megkérték apámtól a kezemet, anyám rábeszélésére végre igent mondtam. Nem ahhoz mentem feleségül, akit szerettem, de nem is az a mi sorsunk, hangoztatta édesanyám, hogy válogassunk, hanem, hogy engedelmeskedjünk az urunknak. Pedig már nem a "sokszoknyás" időkben éltünk, mégis a paraszti életfelfogás nem változott semmit sem. A feleség, mint asszony és alárendelt, a férj, mint úr és fölérendelt.
Az esküvő után, odaköltöztem a férjem házába. Továbbra is szakácsnőként dolgoztam a közeli szanatóriumban. A kiskonyhában még épségben megmaradt a kemence, a férjem megkövetelte, hogy én süssem benne a kenyeret, mert ő csak azt eszi meg. Azért hetente egyszer hajnali két órakor keltem föl, hogy az előző este a kézzel dagasztott tésztát megsüssem, mielőtt bemegyek a munkahelyemre. Kis cipókat, és öt kilós kenyereket készítettem. Ízlett is az anyósomnak, az apósomnak és a férjemnek is. A többi napokon hajnal négy órakor keltem föl, mert a tehenet megfejtem, a disznókat elláttam, és a tyúkoknak is adtam enni -inni.
Nagyon sokat dolgoztam, a házban a családra én mostam egyedül mindenkinek a ruháját. Mondván neked van automata mosógéped, és egyébként is ez az asszony dolga. Karácsony előtt szokásszerint disznót vágtunk, amit körülbelül kétszáz kilósra hizlaltunk föl. Apósom ekkor már nagyon súlyosan megbetegedett, és két hónap múlva el is temettük. Hárman maradtunk. Összegyűlt annyi pénzem, amennyiért egy háromszáz literes hűtőládát tudtam vásárolni. Nekem ez nagy segítség a házi munkámban, mert a zöldségféléket konyhakész állapotban raktam bele. A disznóhúst kilónként földaraboltuk, zacskóba tettem és ráírtam, mi van benne. A csirke amikor elérte az, egy másfél kiló súlyt, egyszerre levágtam húszat is, hogy megkönnyítsem a saját munkámat.
Férjem összeeszkábált a barátaival, kocának való fiaztató ólat. Tíz kocának lett így helye, a malacokkal együtt. Bepároztattuk sorban a tíz kocát, igaz mint előhasúakat, de bíztunk benne, hogy a sok munka meghozza gyümölcsét. Egymás után fialtak a kis kocák. Egyik húszat, a másik kilencet. Adtam nekik a vasat, hogy ne legyenek vérszegények és a csonterősitő vitaminkeveréket is. Nyolc hónap múlva már százhúsz első osztályú hasított sertés várt eladásra. Büdös és piszkos munka ugyan, de szerettem csinálni, mert olyan jó látni a kis pici malacok fejlődését. Hét évig tenyésztettünk saját malacokat, aztán abbahagytuk, mert már nem érte meg. Annyira drága lett a takarmányozás, és olyan keveset fizettek az élő sertésért, hogy azt mondta a férjem: - bolond leszek az államnak ingyen disznókat hizlalni! Én magamnak előteremtem a hústól kezdve a pálinkáig mindent, de nem hagyom, hogy meglopjanak! Az a sok naplopó, ingyenélő, aki egész nap, csak az irodában a karosszékben ülve vakarózik, belehalna, hacsak fele annyit dolgozna, mint mi. Lenézik a parasztot, no, de kihajtanám mindet csak egy hétre a faluba dolgozni, csinálják végig azt, amit az én feleségem egy hét alatt dolgozik! Tudom Isten, meggondolnák legközelebb, hogy kit szóljanak meg. Amikor a rántottszeletet fogyasztják, eszükbe jutna, mennyi munka árán lesz, az-az egy szelet hús!- hangoztatta mérgesen a szomszédoknak.
A munkahelyemen engem neveztek ki vezető szakácsnőnek. Igazán örültem, hiszen annyira igyekeztem mindenben a legjobbat nyújtani és ennél nagyobb elismerést nem kaphattam. A betegek is teljes mértékben megelégedettségüket fejezték ki az ellátással kapcsolatban. Nagyon szigorúan vettem a higiénia szabályait, és betartattam a konyhalányokkal is. Minden ebéd előtt a szanatórium igazgató főorvosa végig kóstolta az összes aznapi menüt. Az erre a célra vásárolt tégelyekbe szedtük ki az ételt, minden tégelyben egy-egy kanál volt. Addig nem tálalhattuk föl az ebédet, amíg a főorvos nem adott rá engedélyt. És ez így ment naponta, még ünnep alatt és hétvégén sem kivételezett.
A betegek szerették és tisztelték a főorvost, hiszen elkövetett mindent azért, hogy jól érezzék magukat ott tartózkodásuk ideje alatt. Vizit alkalmával ellenőrizte a zuhanyozók és a mosdók tisztaságát is. Ugyanúgy a tálalónak és a folyósónak is ragyognia kellett. A kórtermekben kedve szerint, vizit közben, valamin mindig végighúzta a kezét és ha, poros vagy piszkosnak találta, bizony a takarítónők szorultak érte. Ezért aztán a szanatóriumban minden ragyogott a tisztaságtól.
Egyik nap, amikor az ebédhez készülődtünk, hirtelen rosszul lettem. Igaz melegünk volt, de még így sosem jártam. Megmérték a vérnyomásomat, eléggé alacsony értéket mutatott. Hazaküldött a főorvos, mondván pihenjek otthon és ha nem érzem továbbra sem jól magam, készítenek egy kivizsgálást.
Amikor hazaértem anyósom csodálkozott, hogy ilyen korán végeztem. Elmondtam mi történt, és ő nevetve megnyugtatott: -Nincs neked semmi betegséged, bántja a kicsi a nagyot, gyereket vársz. - Hát az lehetséges, de addig, amíg nem vagyok biztos a dologban, nem akartam mondani senkinek sem- válaszoltam.
A terhességemet jól viseltem, ugyanúgy dolgoztam mint előtte, nem kímélt ki senki. Bár nem is igen igényeltem, de azért néha jól esett volna, ha a nehéz kosarakat valaki segít cipelni. Dehát, ez az asszonyok sorsa. Amikor megjelentem a terhes tanácsadáson, sok agyonkényeztetett, agyoncicomázott nő között, csodálkozva hallgattam állandó panaszaikat. Én majd kicsattantam az egészségtől, örültem a terhességemnek, ők meg úgy beszéltek erről, mintha valami halálos és gyógyíthatatlan betegségben szenvednének. Elkeseredtek amiatt, mert az alakjukat elvesztették, aztán azért sápítoztak, mert unatkoznak, vagy a férjeiknek nem kellenek az ágyban. Na gondoltam, ha annyit dolgoznátok mint én, biztosan nem híznátok el, mint a tehenek. Én nekem még soha nem jutott időm arra sem, hogy azon gondolkozzak, mit is csináljak unalmamban. Most is, míg itt várakozok, kocsitakarót kötök a bébinek. Nem tudok úgy ülni mint ezek, és fölöslegesen jártassam a számat, ha kell, ha nem. Panaszkodni meg nem szeretek, hiszen az én bajomat csak én érzem, és a problémámat más úgy sem tudja megoldani.
Nekem az urammal sincs problémám, amiker kellök neki az ágyban, nem szoktam tiltakozni, de nem is erőltetem rá magamat. Hagyok neki szabadságot, oda megy ahova akar, azt csinál a szabadidejében amit akar, és ezért mindig örömmel jön haza hozzám. Soha nem veszekszem vele, amiért esetleg kicsit pityókásan tér meg a nehéz szántóföldi munkából. Istenem, majd kialussza magát, aztán ismét olyan lesz, mint máskor. Ahhoz viszonyítva, hogy nem a szerelmemhez mentem feleségül, igazán szépen éltünk. Én mindent megcsináltam, amire kértek, ezért aztán soha egy hangos szót nem váltottunk egymás között. Megszerettem a férjemet, és ő is szeretett engem. Igaz nem kényeztetett, nem kímélt ki, de én ezt nem is vártam el. Engem munkára neveltek a szüleim, nem pedig arra, hogy állandóan azon szomorkodjak, ami nincs, vagy nem lehet. Én annak örültem, ami van és így próbáltam kellemessé tenni az életünket. Reálisan láttam a dolgokat, az életemet pedig úgy próbáltam alakítani, hogy nekem a legjobb legyen. Végül is mindenem meg volt. Szép családi házunk, amerikai konyha, gyönyörű fürdőszoba, külön étkező, négy szoba, és teljesen fölszerelkeztem a legszuperebb háztartási eszközökkel. Öreg faluban éltünk, maradi gondolkodású embörök között, de modern szép házat építettünk. Férjem vett egy nyugati autót is. Nekem ennyi elég a boldogsághoz. Most meg várom a gyermekünk születését. Remélem jó anya leszek. Mi kell még a boldogsághoz?!
A következő év tavaszán megszülettek az ikreim. Egy fiú és egy kislány. Az orvos, aki a szülést vezette, örömmel közölte:- még ilyen nagy súlyú és egészséges ikerpárt nem látott. Péter 3200 gramm 53 cm, Mariann 3000 gramm 50 cm-el született. Jól szopott mindkettő, csak úgy ömlött az anyatej a melleimből. A kórházban azt tanácsolták, hogy egyszer az egyiket szoptassam három óránként, aztán a másikat, felváltva. Csakhogy nem tudtam elviselni a gyereksírást. Gondoltam magamban, ha a koca egyszerre tud szoptatni 15-20 visító kis malacot, én hogyne tudnék két kis bébit egyszerre megetetni. Mindannyian jól járunk, és nem kell feleslegesen sírniuk. Béültem a nagy kagylófotelba, alápóckoltam a lábaimat. Hónom alá vettem a pólyába csomagolt babákat: Pétert jobbról, Mariannt balról szoptattam. Nagyon aranyosan szoptak, és annyit ehettek, amennyi jól esett nekik. Amikor abbahagyták megböfiztettem őket, és egyszerre álltam föl velük. Óvatosan, először az egyiket helyeztem a kiságyába, aztán a másikat. Édesen aludtak, mosolyogtak mint az angyalok. Istenem, mennyire csodálatos is az élet-gondoltam. Milyen gyönyörűek mindketten!
A családban mindenki kedvence lett az én két gyermekem, senkinek nem születtek ikrei. Attól függetlenül, hogy kétpetéjűek, nagyon hasonlítottak egymásra.
Az első évüket már betöltötték, amikor férjem a vadásztársaságtól vacsorameghívást kapott. Nem akartam elmenni -kire hagyom az ikreket? -kérdeztem aggódva. Anyósom ajánlkozott, majd ő ad nekik vacsorát, megfüröszti és lefekteti őket. Maradjunk ameddig jól érezzük magunkat, hiszen úgysem megyünk máskor el otthonról, csak állandóan dolgozunk.
Szépen felöltöztünk az alkalomhoz illően. Rengeteg ember vett részt ezen az estén, és mind vezető beosztásúak. Minket azért hívtak meg, mert férjemet nagyra becsülték a gazdaságban. Őzpörkölttől kezdve a vadas nyúlpecsenyéig mindent végig kóstoltunk. Finom és gusztusos szervírozás volt. Vacsora után a zenekar húzta a lábalávalót.
Hajnal két órakor értünk haza. Megnéztem a gyerekeket, szépen aludtak. Óvatosan puszit nyomtam a kis arcukra és lábujjhegyen kijöttem a szobából. Reggel fél hatkor ébredtem, mert folyt a tejem, ugyanis még naponta kétszer, reggel és este szoptattam őket. De a gyerekszobában síri csönd honolt. Bementem, és még mindig aludtak a picik. Ébresztgettem őket, de nem mozdultak. Kiáltottam a férjemnek: - Gyere gyorsan a gyerekek nem ébrednek föl! -Szaladt a férjem, és jött az anyósom is. -Mi történt velük?! -ordította a férjem. -Nem tudom, nem ébrednek, Istenem, mi bajuk lehet?!
-Ugyan, nem kell annyira megijedni -szólalt meg anyósom, nem sokára fölébrednek. Tegnap este nagyon sírtak, egy Istennek sem akartak elaludni. Eszembe jutott, hogy amikor az én fiam ennyire álmatlanságban szenvedett, főzött neki anyám mákgubóteát, azt megitatta és jót aludt tőle. Én is főztem mákgubóteát, hoztam a kertből és abból ittak, aztán végre elaludtak - mesélte nyugodtan. -De hiszen az méreg! -kiáltottam kétségbeesetten. -Anyám, mit csinált a gyerekekkel?! -ordította magánkívül a fia.
Úgy-ahogy reggel felöltöztem, pongyolában, papucsban fölkaptam a két gyermekemet, férjem beindította a kocsit, és máris indultunk a szanatóriumba, hiszen a megyei kórház nagyon messze volt hozzánk. A főorvos a reggeli vizithez készülődött, amikor meglátott minket, hogy a folyósón szaladunk. Elmeséltem mi történt, vizsgálni kezdte a gyerekeket, közben a nővér telefonált a főorvos lányának-aki gyermekgyógyász-, hogy jöjjön azonnal
. - A pupillák teljesen tágak, pulzus vérnyomás alig hallható mindkettőnél -mondta a főorvos a lányának. Minket kiküldtek. Nem tudom mit csináltak odabent, de fél óra múlva Pétert és Mariannt kocsin tolták ki, infúziót kötöttek be nekik. Odabent elkészítették a vércsoportmeghatározást, és a kisfiamnak a műtőben azonnal, a másik karjába bekötötték a transzfúziót is. A kislányomnak nem tudták, mert B-RH-negatív vércsoportot állapítottak meg -a könyvébe is ez állt-, és elfogyott a raktárból ez a palackos vér.
A főorvos megkérdezte, melyikőnknek azonos esetleg a vércsoportja a Mariannéval. -Nekem! Nekem! Ugyanolyan, mint a kislányomé -válaszoltam gyorsan. -Akkor jöjjön velünk a műtőbe, ha azt akarja, hogy a kislány életben maradjon! Zokogtam keservesen, de a főorvos rám szólt -majd utána, ha túl leszünk a csodán, akkor sírhat, most kell az erő!
Fölfeküdtem egy magas ágyra, lejódozták a karomat, és egy szúrást éreztem, de nem láttam semmit, mert spanyolfallal elválasztottak bennünket. Nem tudom mennyi idő telt el, kivették a tűt, leragasztották a szúrás helyét. Még feküdnöm kellett egy kis ideig, aztán a konyháról hozott reggelit az egyik nővér. -Ezt mindet egye meg, és a tejet is igya meg, orvosi utasítás -közölte mosolyogva.
Férjem ott ült egyedül a váróban, magábaroskadva és a kis ruhákat szorongatta. Arcán hangtalanul gördültek végig könnyei. A műtőből kijött a főorvos. -Nem tudom mi lesz a gyerekekkel, még nem tértek magukhoz- mondta szomorúan. Kérem, menjenek haza, a lányom figyel rájuk. Ennél jobb kezekben, jelen pillanatban nem lehetnek. Azért nem szállítattuk el mentővel a gyerekkórházba őket, mert korántsem biztos, hogy kibírták volna az utat. Szerencse, hogy ma szabadnapos a lányom, ezért nem ment még el itthonról. Jöjjenek be holnap reggel, addigra változni kell az állapotuknak, vagy jó, vagy rossz irányban. Megmondom őszintén, én még ilyet nem csináltam, mint tudják, nem vagyok gyerekorvos, de mert életmentésről volt szó, mást nem tehettem.
Megköszöntünk mindent és mint, akit leforráztak, szomorúan ültünk be az autóba. Otthon anyósom keservesen sírt, elővette az Bibliáját, a rózsafűzért, a keresztet és egész nap a szobájában bezárkózva imádkozott az unokáiért. Azon a napon sem nem evett, sem nem ivott. Fogadalmat tett, addig nem vesz magához ételt és italt, amíg az ikrek haza nem térnek.
Mit is mondhattam neki a történtek után? Hiszen nem akart ő rosszat, csak követte a régi, bevált, falusi szokást. Csak az a baj, hogy a mákgubó nem teának való.
Este a sötétben kimentem az udvarra, és két kezem az égre emelve szólítottam Jézust:
-Úr Jézus kérlek mentsd meg a gyermekeimet! Gyógyítsd meg őket! Istenem, Mennyei Atyám! Fölajánlom neked mindkét imádott gyermekem, te adtad nekem őket, csak te mentheted meg őket! Jézus Krisztus nevében kérlek Uram, segíts!
Majd a földre zuhantam.
Másnap reggel bementünk a szanatóriumba. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. A szívem a torkomban vert.
Végigmentünk a hosszú folyósón, és már jött elénk a főorvos. -Nem tudom mi történt -mosolygott- de a gyerekeik teljesen jól vannak. Nagyon éhesek mindketten. Kialudták magukból a mákgubótea hatását. Tegnap éjjel 11 órakor tértek magukhoz, és a lányom szerint is minden rendben van náluk. De azért a biztonság kedvéért, elvégzünk még egy-két ellenőrző vizsgálatot. Most bemehetnek hozzájuk, és ön-nézett rám- itt maradhat velük. Ha minden eredmény negatív lesz és nem lép föl valami komplikáció, a hétvégét már otthon tölthetik.
Férjem boldogan repült haza a hírrel. Én pedig megszoptattam édes, pici gyermekeimet. A hétvégén tényleg haza mehettünk, bár egy kicsit féltem, nehogy valami szövődmény kialakuljon náluk. Visszakaptam őket, ismét egészségesen! Csoda történt. A jó Isten meghallgatott. Igazi, jó gyerekekkel áldott meg az ég.
Azért meséltem el mindezt, hogy mások is okuljanak belőle. A tudatlanság és a butaság miatt, majdnem elveszítettem azokat, akiket Isten után -, az életemnél is jobban szeretek!

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség