Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

JEAN-LOUIS CHRÉTIEN: Az alázatról (Szilvarérum / Alázat)
Bekerült: 2002.12.11. 07:41
Megnyitva: 2666. alkalommal

JEAN-LOUIS CHRÉTIEN Az alázatról (részlet) Francia filozófus , költő; a Sorbonne tanára. A fordítás alapjául szolgáló kiadás: L'humilité libératrice. In: J.-L. Chrétien: Le regard de l'amour. Desclée de Brouwer, Paris, 2000, 11 - 31. Az alázat nem önmagunkról alkotott rossz vélemény, nem önmegvetés, még csak nem is az olyan ember kishitűsége, aki gyengesége mögé bújva nem törekszik semmire, ahogyan nem is az olyan ember hálátlansága, aki félelmében, hogy ne nagyobbítsa magát, nem ad hálát azért, ami megadatott számára, hanem inkább véka alá rejti. Ahogyan arra már Avilai Szent Teréz is határozottan rámutatott, az alázat nem Isten adományainak visszautasítását jelenti.1 Az alázatos lelkű ember nyomorúságát éppen azért ajánlja fel Istennek, hogy megszabaduljon tőle, miközben annak teljes nagyságát, valódi mélységét egyedül általa ismerheti meg. Ha az alázatos lélek általában hallgat is önmagáról, csak azért teszi, hogy még tisztább hangon tudja majd dicsőíteni Istent. Az alázat lehetővé teszi számunkra önmagunk megismerését azért, hogy megfeledkezhessünk önmagunkról, tehát anélkül végezhessük ránk váró feladatainkat, hogy tudni vélnénk, mit is kell pontosan elvégeznünk. Ugyanakkor az alázatból áradó fény, mely ránk vetül, egyedül az isteni hívásból ragyog fel. Alázatunk nem a miénk, ahogyan az általa nyert tudásunk sem: egy távoli, új jövőből árad felénk. Ezzel szemben önmagunk megismerése, mely csak tőlünk függ, a filozófusok tudása, menekülés önmagunktól: ha önmagamat teszem meg önmagam egyedüli bírájává és tanújává, az igazság egyedüli birtokosává, menthetetlenül a rossz csapdájába esem, amit ezzel csak tovább növelek. Egyedül az igazság tesz szabaddá (Jn 8,32): ebben az összefüggésben kell szemlélnünk az alázatot. Az alázat az igazán keresztény, tehát paradox válasz az ,,Ismerd meg önmagad!" parancsára. ,,Minden alázatod abban rejlik, hogy mennyire ismered önmagad"2 - mondja Szent Ágoston. Nem több és nem kevesebb ennél - feltéve, hogy ez a tudás valóban egész lényünket érinti. Az alázat önmagunk ismerete Isten előtt, ahogyan mindenféle alázat találkozásból fakad: csak akkor vagyunk valóban alázatos szívűek, ha találkozunk Istennel, Isten pedig csak akkor találhat ránk, ha alázatosak vagyunk. Az alázat lényegileg együttlétet feltételez, nem pedig magányt, továbbá választ, nem pedig belső monológot. Benne keresztezi egymást az ember- és az istenismeret: igazán csak Isten előtt tudom megismerni önmagam, az ő fényében és az ő fénye által, és őt is csak akkor ismerem meg igazán, ha alázatos szívvel -mint Teremtőmet és Megmentőmet - ismerem, akitől mindenem függ, beleértve még azt is, hogy ekképpen megismerhetem őt. Az Istenre irányuló figyelemből születik az alázat, s a belőle felém áradó fény csak olyan, mint a holdé, visszaverődő fény, nem az én saját tisztánlátásom fénye. ,,Az alázat gyökere az istenismeret"3 - mondja Louis Lallemant. A 14. századi angol misztikus értekezés, A Megnemismert felhőjének névtelen szerzője pedig különbséget tesz a tökéletlen, vagyis a nyomorúságunk és hibáink szemléléséből fakadó alázat (melyre nyilvánvalóan életünk minden pillanatában szükségünk van) és a tökéletes, vagyis az ,,Önmagában való Isten Tökéletességének és túláradó Szeretetének"4 megtapasztalásából fakadó alázat között. Ez utóbbi sohasem szűnik meg, még az örökkévalóságban sem, hiszen a paradicsom is alázatos lesz. Hasonlóan ehhez Szent Bonaventúra az ,,igazságosság alázatá"-ról (mely a teremtményi léthez kötődik és örökkévaló) és a ,,szigorúság alázatosságá"-ról (mely a bűnhöz kötődik) beszélt.5 Tehát az alázat lényünk legmélyére irányuló, bensőséges önismeret, azonban intimitása csak akkor tárul fel igazán, ha szeretetteljes módon megtöretik az isteni másságon. Önmagunk semmisségének (nihilitas) ismerete, ahogyan Szent Bonaventúra mondja, csak Isten előtt lehetséges. Talán ezért állította - nyilvánvalóan vitatható megfogalmazásban - Kierkegaard, hogy ,,a valódi alázat és a valódi gőg egyazon dolog", mivel ,,gőgösnek kell lennünk ahhoz, hogy azt mondjuk: egyedül Istent félem - és semmi mást. Ugyanakkor az istenfélelem valóban ez, hiszen egyszerre félni Istent és még valami mást is, az nem valódi istenfélelem."6 Helyénvalóbb lenne azt mondani, amit Bona kardinális írt,7 vagyis hogy nem létezik valódi alázat nemeslelkűség nélkül: az alázatos ember megalázkodását a legnemesebb vágy fűti. Az alázat nem emberek összehasonlításán alapul, s megment bennünket attól a kényszertől is, hogy folytonosan mérlegeljük saját értékünket. Általa Isten előtt állunk, s megszabadulunk az önmagunkkal szembeni bizalom és bizalmatlanság dilemmájától. * * * A keresztény spiritualitás egészének legfontosabb tanítása, hogy egyedül az alázat teszi lehetővé a valódi nagyságot, sőt: az alázat maga a nagyság. Louis Lallemant hangsúlyozza: ,,Általában hamis képet alkotunk magunknak az alázatról, mert valami olyan dolognak képzeljük, ami felél bennünket. Éppen ellenkezőleg (...), valódi nagysággal ajándékoz meg, melyet hiába keresünk távol Istentől."8 Az evangéliumi paradoxont, a keresztény gondolkodás lényegét, mely szerint aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják (Mt 23,12), elsősorban nem az egymásutániság értelmében kell értenünk, tehát nem úgy, hogy a gőg elnyeri büntetését, az alázat pedig a jutalmát. Ennél sokkal paradoxabb a jelentése, ugyanis azt állítja, hogy minden emelkedés lesüllyeszt, és minden megalázkodás felemel - abban az adott pillanatban. Az alázat esetében egybeesik magasság és mélység. A két véglet Istenben is egybeesik, Jézus megtestesülése mutatja azonosságukat. Az ember számára az alázat nem valamiféle előjáték az emelkedéshez: egyedül maga az alázat képes felemelni, mivel nincs nagyobb és emelkedettebb annál, mint Isten előtt állni, vele lenni. Ezt Szent Ágoston is hangsúlyozza az Isten országáról című munkájában. Sursum corda - áll a liturgiában, s ez csak Isten felé fordulva lehetséges, nem pedig önmagunkra figyelve. ,,Az alázat csodálatos módon magasra emeli az ember szívét, a gőg pedig lesüllyeszti. Csodás ellentmondás van abban, hogy a gőg magassága (elatio) mélyen lent van, míg az alászállás magasan fent." Az alázat Istenhez emel, míg a gőg esetében az emelkedés nem megelőzi a bukást: a gőg maga az elbukás. ,,Így emelkedni annyi, mint alázuhanni."9 * * * Az alázatos lelkű, mondja Angelus Silesius, sohasem ítéltetik meg, mert ő maga sohasem ítélkezik.10 Aki már akár csak egyszer is látta a kivédhetetlenül feltáruló fényben saját semmisségét Isten előtt, örökre megszabadul attól, hogy másokhoz hasonlítgassa önmagát, s hogy abból neheztelés szülessen szívében. Kinek is tehetné ő magát mesterévé, bírájává vagy ellenképévé? Isten alázatosságát szemlélni annyi, mint látni felragyogni képmásainak dicsőségét, mely iránt vakok vagyunk gőggel a szívünkben. Minden egyes ember Isten képmására teremtetett, s mi bármit is tegyünk másokkal szemben, cselekedetünk lényegében mindig e kép felismerése vagy félreismerése. Ugyanakkor a megalázott, megkínzott Jézus legtisztább, legélőbb képe mindig a szegény, a nyomorult, a megalázott ember. Az alázat arra kötelez bennünket, hogy úgy dicsőítsük és szolgáljuk a másik embert rászorultságában, mint a világok Urának legtökéletesebb képét, másrészt pedig arra, hogy minden erőnkkel harcoljunk mások megaláztatása ellen, mert embert megalázni szentségtörő cselekedett. Az alázat valódi nagysága abban rejlik, hogy legfőbb feladata mások felemelése és megsegítése a szeretet odaadása által. Aki egyszer már feltárta magát Isten előtt, azt is felismerte, hogy egyedül ott ismerhetjük meg egymást igazán, abban a fényben, mely mindent úgy lemeztelenít, ahogyan máskor sohasem lehetünk mezítelenek, s olyan irgalmat sugároz, mellyel sehol másutt nem találkozhatunk. Ezért az alázatos szívű lélek lemond arról, hogy embertársát megítélje: nem gondolja többé magáról, hogy jobban ismeri a másik belső lényegét, vagy hogy ő jobban tudja, ki is a másik. Egyúttal lázad minden olyan ember ellen, aki mások bírájává vagy ,,megmentőjévé" akar lenni. Egyedül az alázatos lélek tudja úgy felszabadítani a másikat, hogy közben nem veti őt saját rabságába. Alázatosnak lenni tehát annyi, mint tudni, hogy a másik ember Isten egyedüli és megragadhatatlan képmása. Sohasem állíthatjuk magunkat mások lényének és életének mértékéül, sohasem állíthatjuk, hogy birtokoljuk mások igazságát. Tudás és nem-tudás itt összekapcsolódik: tudni azt, hogy a másik Isten képmása, annyi, mint folytonosan alázattal és tisztelettel teli figyelemmel lenni iránta; másrészt pedig bevallani azt, hogy nem tudom, ki ő, ez annyi, mint lemondani arról, hogy magamat tegyem meg mértékéül, vagyis megint csak tisztelettel lenni iránta. A másikat Isten képmásának látni annyi, mint nem emberi kéz és nem emberi gondolat által alkotott, valójában megragadhatatlan, az emberi képességeket meghaladó képnek látni. Mindez pedig annyit tesz, mint túllátni azon, amit látunk és láthatunk - s ezt hívják szeretetnek és reménységnek. Az alázat pillantásában szeretet lakozik, mely türelmesen áttör a homályon, hiszen tudja, hogy őt magát is micsoda mélységből emelte fel a szeretet. Egy megmentett lélek nem válhat önjelölt bíróvá, és mi mindannyian szabadok, megmentett lelkek vagyunk, Isten szava által. * * * Egyik esszéjében Max Scheler nagyon szép sorokat írt az alázatról, hogy rehabilitálja ezt az erényt.11 Vajon az alázatnak valóban szüksége lenne holmi rehabilitálásra? Isten egyszer s mindenkorra feljogosított rá bennünket. Az alázat által provokált megbotránkozás pedig egyáltalán nem kivételes jelenség: közvetlenül vagy áttételesen mindig is botrányt okozott, mindig is elviselhetetlen volt az emberi bölcsesség számára. De mit számít? Az ellene irányuló támadások csak megerősítik. Van abban valami szépség, hogy legdrágább kincsünknek ilyen rossz híre van. Az alázat hagyja magát lábbal taposni, miként a föld is védekezés nélkül adja magát mindazoknak, akik eszeveszetten futnak csodái után, vagy éppen vetnek bele. És vajon ki kritizálhatná az alázatos szívűnél jobban a moralizálás gőgjét és képmutatását? Az alázatos lelkű nevet először a felvetésre, hogy ő erényes lenne. Mert az alázat nem arra hív bennünket, hogy csodálva szemléljük mindig is tartózkodó, szerény arcát, hanem arra, hogy az ő gyermeki, tiszta tekintete legyen a mi szemünkben is, mely bármire is irányul, mindig felemel és felszabadít. Martin Attila fordítása forrás: vigilia@katolikus.hu

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség