Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Egy nehéz krajcár (Szilvarérum / Szív)
Bekerült: 2006.06.18. 08:34
Megnyitva: 1728. alkalommal

Arról beszélgettünk, hogy az anyai szív hogyan megérez mindent. Mintha külön szeme volna, távolba ellátó. Mintha külön füle volna, tavolból is halló. Mintha csak egy üvegfal választaná el attól, aki messze, sok mérföldnyire van tőle. Mintha a szíve ezer mérföldnyie is megrezzenne olykor, mint a telegráfgép: ott koppan, itt is koppan. Micsoda rejtelmes erő az a megérző képesség: az anyai szív!
Egy agg asszony ült a társaságban, kilencven esztendős matróna, egy nyugalmazott kuriai bírónak az anyja. Fejet rázott beszélgetésünkre:
-Dehogy érez, dehogy érez!-mondta el-elnedvesülő szemmel-Ma is elnehezül a szívem, ha rágondolok. A Pali fiam, hiszen tudjátok, elment, beállott negyvennyolcban. Elment ő is...
Pápán laktunk már akkor. Az uram halála után telepedtünk oda. A mi kis vagyonunk maradt a jegyzőségnél, elég volt kettőnknek. Pali már akkor az utolsó évét járta az iskolában, Pesten. Huszonnégy éves volt akkor a fiam, szép szőke legény, táncos lépésű legény, s egyenes, mint a nádszál. Hát megjött Pestről, de csak épp, hogy meghozta az ügyvédi diplomáját. Eltetette velem a levelesládába. S másnap már búcsúzott:
-Mennem kell anyám, és talán jó idejig nem térek haza.-Akkor mondja meg, hogy felcsapott ő is katonának. Majd elájultam. Mondja, hogy csak két napra kért szabadságot, hogy tőlem elbúcsúzhasson. Meg hogy az öregapja kardját magával vigye.
-A hátadra, a hátadra!-kiáltok rá szinte fuldokolva-Innen ugyan el nem mégy!
-Hát pedig elmegyek.
Sírva fakadtam.
-Nem gondoltad-e meg, hogy egyetlen fiam vagy! Éppen neked való odamenned, ahol embert ölnek! Dehogy is lépsz ki innen! Én magam megyek el azokhoz a tisztekhez. Megmondom nekik, hogy szamár vagy. Elhirtelenkedted! Ó jaj Istenem! Micsoda meggondolatlanság!
De hiába volt minden lamentációm, minden könyörgésem. Máskor bosszankodott, ha zsörtölődtem, most csak állt, mint a cövek, és szomorún mosolygott. A szeméből láttam, hogy száz anyja, ha volna, száz anyja is hiába könyörögne neki. Mindig olyan vasfejű volt, már kicsi korában is. Csak állt, mosolygott. Összeszedegettem hát nagy sírva a fehérneműjét. Egynéhány aranyom is volt: kilenc. Mondtam neki, hogy burkolja be majd egyenként selyembe, és varrja fel gombnak a katonamellényére. Semmiképpen nem akarta.
-Kapok én pénzt ott, amennyi nekem kell. Jobb helye van itthon a pénznek ilyen háborús világban.
Nem, semmiképpen nem fogadott el egyet se. Hát hamarosan pogácsát sütöttem, jó tepertős pogácsát. Belenyomtam egybe mind a kilenc aranyat. Azt az egy pogácsát a zsebébe tettem, hogy az úton költse el. Elment. Írt haza egynéhányszor. A lapokban is olvastuk a nevét, hogy hadnaggyá léptették. Milyen büszke voltam rá! Reszketett érte a szívem, és mégis büszke voltam. Ha ilyen hamar hadnagy, még generális is lehet belőle! Aztán jöttek a véres, szörnyű hírek, csatákról: mindennap vérrel volt tele az újság. Más anyák is olvasták az újságokat. Sírdogáltunk, reménykedtünk, imádkoztunk. A tél ebben múlt el. Tavasszal olvastuk, jön a muszka. Akkor még szörnyűbbé vált a háború. Egyik nap a másik után jöttek a rettenetes hírek: hol győzelem, hol vereség. De mindig vér és vér és halál. És egyre több és több család öltött gyászruhát. Csak kánikula végén hallottuk, hogy már vége a háborúnak. Világosnál szakadt vége. Vártam a fiamat, hogy megjön. Aztán olvastuk, hogy a muszkák már el is takarodtak. A városba egyenkint szállingóztak haza, akik katonák voltak. Egyik-másik látta is a fiamat, ki Mórott, ki Gödöllőn, ki Debrcenben. Aztán olvastuk, hogy elfogta a tiszteket, az urakat. Akkor már bujdosók is jelentek meg a városban. Egyik, egy fiatal kálvinista rektor azt mondta, egy kompániában szolgált a fiammal, s vele harcolt minden csatában, nincs semmi baja. Azt igen megvendégeltem. A fiam szobájába fektettem, pénzt is adtam neki. Csak a fiam nem jött. Olvastuk aztán azt is, hogy a generálisokat is akasztják. Ó, hála Istennek, hogy a Paliból nem lett generális! Tudakozódtam, hogy a hadnagyokat is akasztják-e majd? Ó, bár a hadnagyságig se vitte volna! De hát hol van? Miért nem ír? Csak egy sort írna, vagy üzenne! De semmi! Csak bújdosók, csak koldusok. Soha annyi koldust, mint abban az időben. És én valamennyit megkérdeztem, aki katona volt, ismeri-e a fiamat. Csak egyet nem kérdeztem véletlenül, csak egyet nem. Aztán már arra is gondoltam, hogy nekem is gyászruha való talán, csak nem akarják megmondani. Egyik este egy magas, fiatal vállas pap kopogtat be hozzám. Katolikus pap. Kérdi, hogy meghálhatna-e nálam. Hát jöjjön csak be. Adtam annak is ennie. Egy kis lencsemaradékom volt, nekiadtam. Hát ettől már nem úgy kérdztem, mintha az én fiam volna, hanem mint a szomszédé, de persze a fiam nevét mondtam.
-Ismerte-e?
-Ismertem, hogyne ismertem volna! Hiszen egy században szolgáltunk a Palival. Szép szőke fiú, vidám.
-Az, az. Ismerte? Mert igen várják-rebegtem-igen várják...
Legyint:
-Várhatják azt. Előttem ütötte le a kartács Isaszegen.
Én csak elhalok. Fellocsol. Vigasztal, nem bizonyos, amit mondott. Lehet, hogy más volt az, akit elütött a kartács, csak hasonlított rá. Másnap aztán ismerősök is vigasztaltak, hogy ne higgyek minden idegennek: hazudnak össze vissza, csakhogy hasznát lássák. De én csak sírtam, hogy azt hittem beleőrülök vagy belehalok. Hanem aztán egy asszony, a barátomnak az anyja mondott valamit. Annak szava mégis megenyhített:
-Ha a fiad igazán meghalt volna, megérezted volna te azt. Mert az anya szíve mindent megérez, mint a beteg csont az időváltozást!
Ez a szó megvigasztalt. Nem éreztem az isaszegi csata napján semmit. Sem utána. De hát hol az a fiú, hol? S vártam, vártam. Azt is mondták, besorozta az osztrák a magyar had javát erőszakkal a maga katonájának. De hát ha ha őt is besorozta, miért nem ír? S vártam. Délben meg vacsorakor odatettem mindig az ő tányérját is az asztalra, hogy ha megjön, mindjárt odaülhessen. Este megbontottam az ágyát, ha megjön, mindjárt lefekhessen. Reggel, mihelyt felébredtem, siettem ajtót nyitni, hátha már ott áll. És ha cigányasszony jött, valamennyivel olvastattam a tenyeremet. Egy se jósolt halált, mind csak szép reménységet. Valaki sokat gondol erre a házra. Levelet ír. Ő maga jön. Vártam.
Egy októbervégi csütörtök szép napos délután ott varrogatok a konyhaajtóban. Lepedőt foltoztam. Ülök a zsámolyon, varrogatok. Gondolkodok a fiamról. Egyszer, hogy felpillantok, egy harmincéves forma sánta koldust látok a túlsó soron, amint vánszorog görnyedt háttal, lógó fejjel, két mankón. Vánszorog. Abban az időben igen sok koldus járt. Ki égett volt, ki nyomorék. Ki a rácokra panaszkodott, ki a németre, ki a muszkára. Nyúlok a zsebembe, van-e krajcárom. Kenyeret vagy ételt szoktam adni a koldusoknak, de nem akarom abbahagyni a varrást. Hát nézem, van-e krajcárom. Van egy. Teszem az ölembe, a lepedő alá, hogy mire a koldus megérkezik, ne kelljen megint a zsebemben keresgélnem. S varrogatok tovább. Hát a koldus csakugyan belátogat az én udvaromba is. Csak úgy félszemmel pillantok rá a varrásom mellől. Rohoda rongyos, mezítlábas ember. A szakálla torzas, a haja zilált. A fején szakadt szélű, ócska szalmakalap. Biceg a mankón. Megáll előttem. Nem szól semmit. No, bizonyosan néma is szegény. S odanyújtom neki balkézzel a krajcárt. Varrni akarok tovább. A koldus nem nyúl a pénzért. Megszólal szemrehányón, panaszosan:
-Anyám.

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség