Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

P.HENRI BOULAD S.J.: Az idő bölcsessége (Szilvarérum / Idő)
Bekerült: 2002.10.01. 15:19
Megnyitva: 3360. alkalommal

"Keverd a cselekvést semmittevéssel és nem bolondulsz meg!" (Orosz közmondás)

 

Saint-Exupéry kis hercegének egy élményével szeretném kezdeni: a kis herceg elhagyta bolygóját, hogy meglátogasson néhány másikat a világegyetemben. Az első bolygón egy hatalomvágyó uralkodó lakik, a másodikon egy hiú ember. Járt a harmadik bolygón is; ott egy mélabús iszákos élt, aki azért iszik, mind mondja, hogy elfelejtse szégyenét. "A felnőttek kétségkívül igen különösek - jegyzi meg magának mindig a kis herceg - és világűri utazásának negyedik bolygójára érkezik:

"A negyedik bolygó az üzletemberé volt. Ennek annyi dolga volt, hogy még csak föl se nézett, amikor a kis herceg megérkezett. - Jó napot! - mondta a kis herceg. - Uraságodnak kialudt a cigarettája. - Három meg kettő, az öt. Öt meg hét, az tizenkettő. Tizenkettő meg három, az tizenöt. Jó napot! Tizenöt meg hét, az huszonkettő. Huszonkettő meg hat, az huszonnyolc. Nem érek rá újra rágyújtani. Huszonhat meg öt, az harmincegy. Hopp! Tehát összesen ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy. - Ötszázmillió micsoda? - Mi az? Még mindig itt vagy? Ötszázmillió izé.már nem is tudom.....Annyi dolgom van! Én komoly ember vagyok, én nem fecsérlem léhaságokra az időmet! Kettő meg öt, az hét.. - Ötszázmillió micsoda? - ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést föltett, nem tágított tőle többé. Az üzletember fölkapta a fejét. - Ötvennégy éve lakom ezen a bolygón, de eddig még csak háromszor zavartak. Először huszonkét éve egy cserebogár; isten tudja, honnét pottyant ide. Iszonyatos zajt csapott, úgyhogy négy hibát is ejtettem a számadásomban. Másodszor tizenegy esztendeje köszvényrohamot kaptam. Keveset mozgok, nincs idő lófrálni; én komoly ember vagyok. Harmadszor pedig: most! Szóval azt mondtam, hogy ötszázegymillió. - Micsoda? Az üzletember látta: Semmi reménye rá, hogy békén hagyják. - Olyan kis apróság, amit az égen látni olykor. - Légy? - Dehogy! Olyan kis csillogó. - Méhek? - Dehogy! Azok az aranyos kis izék, amin a semmittevők ábrándozni szoktak. Én azonban komoly ember vagyok! Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra. - Ahá! Csillogok! - Az, az. Csillagok. - És mit csinálsz azzal az ötszázmillió csillaggal? - Ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy. Komoly ember vagyok, szeretem a pontosságot. - Mit csinálsz ezekkel a csillagokkal? - Hogy mit csinálok velük? - Igen - Semmit. Birtoklom őket. - Birtoklod a csillagokat? - Igen. - Találkoztam egy királlyal, aki.. - A királyok nem birtokolnak. A királyok "uralkodnak" valamin. Ez más. - És mire jó neked, hogy birtoklod a csillagokat? - Arra, hogy gazdag legyek. - És mire jó a gazdagságod? - Más csillagokat is megvenni, ha történetesen talál valaki. - "Ez körülbelül olyasformán okoskodik, mint a részegesem" - gondolta a kis herceg. (Saint-Exupéry)

Az üzletember nagy komolysággal számolja vagyonát. A kis herceg számára idegen ez a fajta komolyság, mert neki van ideje, hogy elvesztegesse, elajándékozza; sok ideje jut gondolkodásra és álmodozásra és arra, hogy szemlélődjék a csillagokon, amelyek száma csak ezt az embert érdekli. Ez eszembe juttat egy másik történetet, amelyet valamilyen formában bizonyára sokan ismerhetnek Önök közül:

Egy sikeres üzletember úton az irodája felé megpillant egy sivatagi beduint, aki kényelmesen elhelyezkedett egy pálmafa árnyékában. Ott üldögél a fa törzsének dőlve és álmodozik. Az üzletembert bosszantja ez a látvány. Megáll és előadást tart a lusta fickónak a munka hasznosságáról, a pénz értékéről, a szorgalom jutalmáról. De a beduin mindig csak ennyit kérdez: "És mire jó ez?"

Az üzletember végül is élénk színekkel vázol neki egy nagy gyárat egy sereg munkással, amelyet felépíthetne magának, ha szorgalmas lenne. "És mire jó ez?" - kérdezi ismét a beduin. "

Akkor olyan sokat fogsz keresni, hogy a bankban is lesz felesleges pénzed!" "És mire jó ez?" "Ha ezt eléred, már többé nem kell semmit sem csinálnod és sokat pihenhetsz." "De hát éppen ezt csinálom most!" - mondja a beduin..

Sajnos, sokan vannak közöttünk, akik az idegzeti és lelki kikapcsolódás drága pillanatát mindig halogatják, végül teljesen feladják és elfelejtik, mert idő erre eleve nem áll rendelkezésre. Valójában soha senki sem fog munkája végére érni, egyetlen hivatásban sem állíthatja valaki, hogy maradéktalanul elvégezte a munkáját. Aki ezt az időpontot ki akarja várni, hogy azután majd "élni kezdjen, az sohasem fog élni kezdeni! A bölcs ember tudja, hogy az élethez neki magának kell időt biztosítania, mert senki más nem fogja azt odaadni neki. És itt érkeztem el a jelen fejezet címéhez, az idő bölcsességéhez.. Ez a másnak tanácsokat osztogató üzletember kétségkívül intelligens, okos valaki, de van, amit szemben a békés beduinnal, még nem értett meg: hogy magunknak kell időt szánni rá, hogy élhessünk; ez még nem világosodott meg előtte, és így azt sem tudja, hogy az idő elragadhat minket és megszállottjaivá válhatunk. SZÁNJUNK IDŐT MAGUNKNAK AZ ÉLETRE! "Megemlékezzél arról, hogy a hetedik napot megszenteld!" Egészen bizonyos, hogy itt nem a miselátogatásról van szó elsősorban, mert az Ószövetségben még nem volt mise. Az ünnepnap a munka abbahagyását jelenti és pihenést, nemcsak számodra, hanem szolgád, szolgálód, ökröd és szamarad számára is - nekik is időt kell ajándékoznod! Engedd, hogy ők is élhessenek! Hagyd őket élni! Akkor fogod Isten gondolata és parancsa szerint megünnepelni a hetedik napot.

"Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon egész teremtő munkája után megpihent." (Ter 2,3)

Ha Isten tízparancsolata egyikét a pihenés művészetének szenteli, akkor ez nyilván elmélkedésre ösztönöz minket. Eközben szoros kapcsolatot fedezünk fel a pihenés, a belső elmélyedés meg az imádság között. Tulajdonképpen minden békés kikapcsolódás már imádság, és a pihenni nem tudás oka gyakran az imádkozni nem tudásban rejlik. SZAKITSUNK IDŐT AZ ÉLETHEZ - ezt kellene újra megtanulni a 20.század túlhajszolt és ingerült emberének. És ez az útjelző tovább vezet minket, mert a szeretetnek is idő kell, sok idő, és szánnunk is kell rá időt! Ismét a KIS HERCEG-et lapozgatom, és rátalálok a rókával folytatott híres beszélgetésére:

"- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta a róka. - Kész örömest - mondta a kis herceg, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem! - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg. - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.."

(Saint-Exupéry)

A barátság és a szeretet időt kíván; kell rá idő! Hányszor szűnik meg egy szerelem, mert nem szentelték rá a megkívánt időt, és hányszor hervad el a barátság ugyanebből az okból! És egy család élete is akkor egészséges, ha időt szánnak egymásra. Élesszük fel a "régi szép időket": legalább egyszer naponta találkozott a család az ünnepélyesen megterített asztalnál, amelyen friss virágok, szép poharak és égő gyertyák álltak. Már valamivel az étkezés előtt összejöttek egy kis csevegésre és később a desszert után átmentek a szomszéd szobába, hogy kávézás közben kölcsönösen időt szenteljenek a másiknak, meghallgassák egymást, kicseréljék mondanivalójukat és boldogok legyenek egymással. Manapság ehelyett minden utcasarkon ott az önkiszolgáló étterem. Vagy hazaérve mindenki éppen akkor eszik, anélkül, hogy a másikat megvárná, és gyorsan behúzódik a szobájába, hogy ne zavarják. A családi étkezés és annak egész értelme és célja elhalt. Boldog az a néhány háztartás, ahol még győzik, hogy a családot a közös asztal körül rendszeresen összegyűjtsék és egymást meghallgassák! Manapság is mindenütt hirdetik a családi élet értékét, de ezt nem említik meg az effajta nyilatkozatokban. Egy művészet újratanulásáról van szó, az igazi együttlét és együttélés művészetéről. Az időelem nélkülözhetetlen egy jó család felépítéséhez és összetartozásához, ezért az embereknek erre időt kell szánniuk. Sőt még bizonyos "kényszerítés" megbújhat emögött; legalább a családi étkezést erőszakoljuk ki. Számoljuk ezt a kényszert nyugodtan azok közé a kényszerek közé, amelyek szükségesek egy jó családi élet sikeréhez. Tudjuk, hogy egyes férfiakat teljesen fölemészt a munkájuk. Ha egy ilyen mégis házasodni szeretne, akkor az első megfontolandó dolog az időáldozat legyen, amelyet a házasélet oltárára helyez, hogy ne a legfontosabb dologban csalja meg az asszonyt és a gyermekeket. Itt különösen a felnövő gyerekek igényeire gondolok, akik úgy szeretnek aktívan részt venni a családi életben! Ott akarnak lenni mindenütt, mindent át akarnak élni és együtt csinálni; ez az ő egész gyermekboldogságuk. Ezen állapíthatjuk meg a gyermekek harmonikus fejlődését, vagy az ellenkezőt. Sajnálkozva állhatunk a problémás fiatalok előtt, akiknek annyira hiányzott éppen ez a boldogság. IDŐ KELL A SZERETETHEZ: ide tartoznak a családi kirándulások, vándorlások, túrák, kis tanulmányutak is. Bizony időáldozat, de olyan, amelyen áldás van, mert csodálatos módon egyesíti a családtagokat. Az ilyen idő mint családi élmény, egy életen át felejthetetlen marad. Ne beszéljünk a drága, elveszett időről, mert életünknek más értékmérője is van, mint a számok szerinti produktivitás és rentabilitás. Legmagasabb életérték mindig a szeretet marad és ezt egymás között kell kibontakoztatnunk! Értékeket hozunk így létre, melyek nem mérhetők és az áldozathozatal pillanatában teljesen kiszámíthatatlanok. Az egyik oldal vesztesége a másik oldalon nyereséget hoz, amely a veszteség összegét végtelen mértékben meghaladhatja! Állandóan föl kell áldoznunk valamit! A baráti kapcsolatnak, a szerelmi köteléknek, a házaséletnek, a családi boldogságnak - mindnek megvan a maga ára, mindnek! Akad, aki tágíthatja drága idejét, szorosabbra foghatja és koncentráltabban próbálja kihasználni. Ez azonban illúzió marad, mert a megrövidített idő sovány ajándék. Mert egy sietős együttlét során nem jön létre igazi találkozás és belőle nem következik kölcsönös megértés. A polivitaplex tabletták korában élünk, hogy megtakarítsuk a gyümölcstisztítás fáradságát és idejét, és vannak emberek, akik boldogok lennének, ha felfedeznék a kapszulanyeléses étkezést, hogy ne kelljen naponta háromszor időt vesztegetni az asztalnál. Tehát Isten veletek zamatos arab ürüpecsenyék, rafinált ázsiai rizsételek, ízletes, többfogásos európai menük! Isten veletek! Nem, én remélem, hogy a férj mindig örül majd a tűzhely illatának, a szeretteivel és kedves barátaival elköltött lakomának. Emberi életünk nem hagyja magát időben összemarkolni, ha arról van szó, hogy kielégüljünk. És még hány képet hozhatnék föl mindennapi életünkből!.Ezért inkább ki-ki magára gondoljon és kérdezze meg, hogy elég időt hagy-e a szeretetnek, vagy talán önelégülten azt hiszi, hogy ő már teljesítette kötelességeit? Itt a szerzetesekhez is szólok: Kedves Nővér, Kedves Testvér! Használd ki a sokágú tevékenységed közötti kikapcsolódás perceit arra, hogy elbeszélgess rendtársaiddal, nevess velük és figyelj oda rájuk! Ez fontosabb, mint a képes újság legutóbbi száma. FŐKÉNT AZ ODAFIGYELÉS! Ne csak közös barátainkkal örvendjünk egymásnak, akár a szerzetesi, akár a világi életben, vagy különösen a családban, hanem főleg akkor kell nagyon odafigyelni, amikor nézeteltérések és félreértések izzásának csillapításáról van szól. Meghallgatva, odafigyelve értjük meg a másikat, míg a ki nem mondott dolgok alapjaiban mérgezhetik meg közösségi életünket. És a felnövekvő gyermekek! Szülők, szánjatok rájuk időt, amikor felajzott szívvel beviharzanak a lakásba és tajtékzó örömüket akarják veletek megosztani, vagy egy erős élményen akarnak túladni. Kérlek titeket, sose némítsátok el őket azzal a szörnyű ürüggyel: MOST NINCS IDŐM!", hanem hagyjatok abba mindent, mert ezekben a ritka pillanatokban semmilyen munka sem lehet fontosabb, mint hogy most meghallgassátok őket, készsége tanúsítsatok irántuk, beleélést, együttérzést! Különben később majd bűnbánóan kell emlékeznetek azokra a visszahozhatatlan pillanatokra és elmulasztott lehetőségekre, melyekben fiatokkal vagy lányotokkal fontos kapcsolatot teremthettek volna. Ha engem, mint papot valaki megkérdez: Atya, lenne számomra egy kis ideje?" - azt felelem: Magától értetődik, hogy van!" Nem mintha szabad lennék és időm volna, hanem mert szabaddá kell tennem magam. Mivel sohasem jutok munkám végére, ezért időt kell szakítanom. És ha azután érzem, hogy valami fontos dologról van szó, megpróbálom nem tudomásul venni a múló időt és teljes mértékben jelen lenni. Ha rólam lenne szó hasonló helyzetben és az a másik az óráját nézegetné, én egy szót sem bírnék kinyögni. Némelyik emberi probléma két-három órás beszélgetésbe kerül, nem mindegyiket lehet 10 perc alatt elintézni. A pszichoanalitikus gyakorlatban a BESZÉDTERÁPIÁT alkalmazzák, és azt értik ezen, hogy a kimondott szó gyógyítóan hat. Meghallgatás révén gyakorolt gyógyító művészet ez, amely széttört kapcsolatok romjaiból nő ki, mivel az emberek felhagytak azzal, hogy időt szánjanak magukra és meghallgassák egymást. Így manapság olyan esetekkel találkozunk, amelyek csak három-öt év múlva gyógyulhatnak, és minden foglalkozás két-három óráig eltart. Tudjuk, mennyire döntő szerepet játszik az időtényező, mert a főproblémát beárnyékolják vagy teljesen eltakarják más gondok és nehézségek, amelyekről előbb a segítséget kereső órákon át óhajt beszámolni. Szüksége van erre az időre, hogy lassan, tapogatózva eljusson a tudatosan vagy tudatlanul rejtegetett problémájához, és akkor végre a szavakkal együtt folynak a felszabadulás könnyei. Számomra világos, hogy odaadó időm nélkül mindez meghiúsult volna! Nem éppen egyszerű ez az odafigyelés, sőt igen nehéz és személyemre nézve az aszkézis egy formájának tekintem - azzal a tudattal, hogy a mélyben lehet segíteni. Az igazi meghallgatásnak mélységes hatása van. Időt szánni az odafigyelésre, időt szánni a szeretetnek és életnek, időt szánni önmagunk növekedésének és fejlesztésének, időt szánni a nevelés terén, mert ember csak az időben épül fel és az idővel nem köthetünk alkut. Minden nevelés, minden belső növekedés megkíván egy bizonyos mértékű időt, ezt mindannyian tudjuk. Ám némely nagyravágyó szülő nem tudja, hogy gyermeke korai beiskoláztatásával vagy kierőszakolt osztályugrással gyermekének nemhogy nem ad semmit, hanem még valami fontosat el is vesz tőle. Hozzá még ezek a gyermekek később nagyfokú agresszivitást fejleszthetnek ki magukban, mert osztályukhoz képest fiatalabbak lévén, szenvednek maguktól, de szenvednek hiányérzettől a többiekkel szemben is. Ha egy okos és beleérző tanár egyszer "megbuktatná" ezeket a gyerekeket és osztályismétlésre utalná, ez értékes segítség lenne a gyermek számára, hogy végre teljes önbizalmat kapjon. "Tíz vagy húsz év elteltével nem mindig a leggyorsabbak a legjobbak" - mondja Desquerat, francia jezsuita szociológus. Egy mesterségesen meggyorsított fejlődés senkinek sem jó. Gondolok itt a nép egyszerű embereire, akik már 14 vagy 15 évesen kis felnőttek, mert nem jutott számukra lehetőség a hosszabb érésre és iskolai képzésre. Egyiptomban egyes gyermekek már 10-12 évesen "SABI"-ként (betanított munkás) indulnak és keresik meg első mindennapi piasztereiket. 15 éves korukban felnőttnek számítanak és ráadásul még gyermeki vállukra családméretű felelősséget is tesznek. Amikor beszélgetek velük, úgy érzem, mintha 25 évesek állnának előttem. Komoly szemek néznek rám, és beszédükben sok a választékos, kifinomult elem, mintha magasabb szociális rétegből származnának, de mennyire érezni, hogy valami fontos hiányzik belőlük. Vannak túl gyorsan "konstruált" személyek, emberek, gyermekkor és ifjúvá érés nélkül, pedig ezek igen fontos szakaszok az emberi kibontakozás útján. Ezek a fiatalok nem maguk nőttek AZ IDŐBEN, hanem "improvizáltak", döntő fontosságú összegek hiányoznak életük számláján, amelyek sajnos kiegyenlítetlenek maradnak. Mennyivel jobb ezzel szemben a sok évig tartó nevelés, amely megakadályozza ezt a korai érést, mert a valódi érettség csak jóval később következik be! Az egyszerű népcsoportoknál 18 évesen válnak éretté, nálunk 25 évesen. De ki beszélne itt 7 elveszett évről? Amikor én annak idején felismertem szerzetesi hivatásomat, érdeklődtem a jezsuita rend és annak képzési ideje iránt. De amikor azt hallottam, hogy 14 évig tart, le voltam sújtva... Végre - végre hátam mögött tudtam az alexandriai Szent Márk-kollégiumot és fellélegezve túl voltam minden iskolai dolgon - és most további 14 ilyen év?! A jezsuiták biztosan bolondok, gondoltam. Csak később értettem meg, hogy ez a rend nagyon is tudatosan áldozza fel a papok gyors bevetését a későbbi idő mélyreható teljesítőképessége érdekében. Én legszívesebben azonnal indultam volna, nekem sietős volt! Lassan be kellett látnom és elfogadnom ezt a "késést", és végül is nagy bölcsességet találtam a szigorú és komoly tanulmányok véget nem érő éveiben, amelyekben az ember az IDŐ-tényező révén mélységi teret nyer. Mit is írnak a beduinok a sátor falára?

"Türelem az öröm kulcsa." Vagy Édes a türelem."

Hallgassanak meg ebben az összefüggésben egy részt a ZORBÁSZ, a görög című könyvből:

"Eszembe jutott egy reggel, amikor egy fenyőfán pici lepke bábját vettem észre abban a pillanatban, amikor felpattant a burok, és a lepkévé vált hernyó készült napvilágra törni. Vártam, vártam, de késett, s mivel siettem, ráhajoltam és elkezdtem leheletemmel melegíteni. Türelmetlenül melegítettem, és a csoda kezdett kibontakozni előttem, gyors és természetellenes ütemben, kinyílt az egész burok, és kibújt a lepke. Ám sohasem felejtem el undoromat: szárnyai ráncosak maradtak, az összehúzódott testecske remegett, s küszködött, hogy kitárja a szárnyát, de nem tudta, s én igyekeztem, hogy segítsek neki a leheletemmel. Hiába, hiányzott neki a türelmes érés és a napfényen való lassú kibomlás, most már késő volt. Leheletem idő előtti kibomlásra kényszerítette a lepkét, ráncosan, koraszülöttként jött napvilágra. Éretlenül bújt ki, reménytelenül mozdult meg, és nemsokára meghalt a tenyeremben. Azt hiszem, e lepke pelyhes teteme a legnagyobb teher az életemben, lelkiismeretem legsúlyosabb terhe. És íme, ma értettem meg mélyen: halálos bűn siettetni az ősi törvényeket, bizalommal kell követnünk a halhatatlan ritmust. Összekuporodtam egy sziklán, hogy nyugodtan megemésszem ezt a szilveszteri gondolatot. "Ó, ha tudnám - gondoltam magamban - ezt az új évet szabályozni, hisztérikus türelmetlenség nélkül! Milyen jó is lenne, ha ez a kis lepke, amelyet sietségemmel megöltem, mindig előttem repülne, és mutatná az utat!"

(Nikosz Kazantzakisz)

"A rügyet nem az ujjainkkal nyitjuk."

(Paul Claudel)

Milyen találó ez a hasonlat is! Gondoljunk ezekre a költői szavakra, Kedves Barátaim, amikor sietünk és siettetjük gyermekeink nevelését. Tiszteljük az élő növekedés ritmusát és várjuk meg az érést az IDŐBEN! Nem szabad a gyermek lelkét egy túl erős érintéssel felnyitni, mert kibontakozik az magától, mihelyt a klíma erre kész. Miért félszeg egy gyermek a felnőttek körében? Mert a felnőttek légköre nem azt a gyermekklímát testesíti meg, amely a kis lény fejlődésének kedvezne. És minél erősebben parancsolunk rá a gyermekre, hogy ne legyen félszeg, annál jobban visszahúzódik magába. A rügyet nem az ujjainkkal nyitjuk! Végtelenül sok melegséget, bizalmat és időt kíván egy gyermek, hogy kiviruljon, mint egy virág. Virág a gyermek is!.. Jelenleg területi elöljáró vagyok az egyiptomi rendtársak között és még néhány évig viselnem kell ezt a felelősséget. Itt is tapasztaltam ezt. A hivatalátvételnél "új gondolatokat" kívántak tőlem, és én ezt szó szerint vettem. Új posztomat rengeteg új tervvel és elgondolással kezdtem és vágtában akartam az egyiptomi jezsuita rendtartományt belülről megújítani. Ám milyen hamar rá kellett jönnöm, hogy rendtársaimban nem az én temperamentumom van és egész más ritmusban élnek, mint én. Azt mondtam magamnak: bölcsen cselekszik, aki ezt figyelembe veszi, mert az időtényezőt a maga jelentőségében nem szabad elhanyagolni. Az időben történik a növekedés, mert az idő alkotó jellegű. Az a művész, aki nem hordozta szíve alatt hónapokig a művét és az nem keringett ott ereiben, nem dobbant együtt szívével, létrehoz ugyan valamit, de nem igazán művészi alkotást. Miért? Mert nem ment át benne az a mű az időbeni érlelődés tapasztalatán. Talán magyarázat van itt némelyik kortárs művészetre, amely bármennyit vitatkozzanak is róla, vagy fizessenek érte, mégis értéktelen.

"Vaskos könyvet írt, mert nem volt ideje kis könyv megírására."

(Pascal)

Ez is igaz, a szoros határidőre készülő könyv, amely mind terjedelmesebb lesz, mert előzőleg hiányzott az érésidő; anyagszaporítás, mint megoldási kísérlet. Ma egy szerző a legmodernebb technológiát használja, hogy rekordidőn belül piacra dobjon egy könyvet. Hol marad a szükséges beérési folyamat? Elképzelem LA FONTAINE erőlködését híres meséinek javítása közben. Én láttam ezeket a javításokat! Hihetetlen, mennyit küszködött egy-egy szóval az egyszerű, józan szövegben, amely mögött aprólékos munka, végtelen türelem, fájdalmas aszkézis állt. Évszázadokon vagy évezredeken át vehetjük szemügyre és megállapíthatjuk, hogy a növekedéshez és éréshez szükséges időtényező jelentősége változatlan. Itt Isha Schwaller de Lubicz HER-BAK című könyvére gondolok, amely a fáraók korában játszódik itt Egyiptomban. Her-Nak, a 13 éves inas megkérdezi egyszer mesterét, az öreg fazekast:

"- Mi a mestermű? - A mestermű az emberi lélekben születik, a szívben alakul ki és a testben ölt formát, miközben az egész ember testestől-lelkestől részt vesz ebben. Az ember úgy hordja magában és érleli, mint fa a gyümölcsét. Csak ezután, igen, csak ezután szabad ujjaink közé venni. - Akkor egy mestermű megalkotása nagyon soká tart! - Nemzedékek sora készíti elő. Azután jön egy ember mint örökös és láthatóvá teszi számunkra. - És mit kell tenni, hogy ez az ember mi legyünk? - Hallgatnod kell az öregek és a természet szavára. Elmélkedj és hallgass!"

A gyümölcs a fán, a kovász, a mestermű, a születendő gyermek az anyatestben, végül az érlelődő ember a maga hosszú életútján, ez mind csak nagyon-nagyon lassan halad igazi önmaga születése felé. Rilke mondta egyszer, hogy az embernek egyetlen vers megírásához sok várost kell látnia, igen sok embert megismerni, állatokat és növényeket kell jól megérteni annyira, hogy magunk érezzük a madarak röptét és tudjuk, hogyan nyílnak ki reggel a gyengéd virágkelyhek. A vers legyen a teljes élet zsákmánya! Ha mindazt, amit az ember magában összehordott, tíz sorba besűrítjük, akkor lesz ez a tíz sor jó. Rilke talán túloz egy kicsit, hihetőleg szántszándékkal, de legalábbis követelménynek tartja a nagyon alapos világmegfigyelést és a csendes meditációt. Testünkbe kell beengednünk a külső világot, hogy megkóstoljuk, lépjen be a szívünkbe, hogy ott - és nem máshol - szemlélődve nézzük. Csak ekkor születhet meg ez a világ másodszor is, mint ragyogó csillag - a költői szavakban. A valódi költemény a világ és az ember házassága, a természet és az emberi szív egybekelése. Csak ebből a szerelmi házasságból tud alkotni az igazi költő. Minden alkotás gyökere az időben van, és ott, az időben található meg minden dolog lelke. Honnan van az, hogy egy szerző egyik vagy másik művében magunkra találunk? "Szívemből beszél! - súgjuk megdöbbenve - "ez én vagyok!" Itt mutatkozik meg a titok: az igazi költő mélyen megragadja a világot és maga is mélyen aláereszkedik saját lelkébe, egészen az alapokig, ahol már eléri az övezetet, amelyben mindannyian egymásra találunk és egyek vagyunk. Ebből a gyújtópontból kiindulva alkotja és formálja meg művét, amelyben az emberiség láthatatlanul közösségben él egymással, így a mű a mi alkotásunk lesz, amelyben magunkra ismerünk. A MEGISMERÉS IDEJE. A tanulás még nem jelent megismerést. Paul Claudel a "connaitre" (tudni, ismerni, megismerni) francia szóból, azt fölbontva, mély értelmet olvas ki: "con-naitre", azaz "együtt megszületni. Tehát a francia szóelemzés szerint valakit megismerni annyi, mint vele megszületni, vele együtt újra kezdeni, mert minden megismerés belemerül az időbe. A természet iskolája bőven nyújt erre példákat, mert minden változás lassú folyamat: lassan lesz éjszaka, lassan telik vagy fogy a hold, és nemigen van olyan növény, amelynek növekedését puszta szemmel követni tudnánk: napokig kell várnunk, hogy egy növekedést felismerhessünk. Minden titkon végbemenő mozgásban van; titkon, mondom, mert szán rá időt. Ó, mennyire megváltozott tegnap óta a hatalmas fa, tegnapról mára, tehát az időben! Ez nagyon lassú, de mélyreható történés. Az ember magasabb értelemben vett növekedése is valódi növekedés, amely észrevétlenül zajlik le, titkosan és csendesen; vonatkozik ez főként a szellemi felismerésre, mely mint a fáé, csak időben tud gyarapodni. Pillanatnyi találkozás nem elég; csak hosszabb együttlét után nyílik meg előttünk a lélek, egy fa lelke, vagy egy emberé. Az Alexandriában tartott Szentháromságról szóló előadásom után megkérdeztek, hogy mennyi ideig készültem erre az előadásra; azt feleltem? Harminc évig! És ez így igaz. Az aktív élet sok ezer eleméből állt össze az a kétórás sűrítmény, nem pedig szorgalmas napok vagy órák íróasztal melletti szellemi munkájának eredményeként; semmi esetre sem! És ez minden előadásomra érvényes. Mialatt beszélek, életemből tépdesett virágok csokrát kötöm egybe. Elméletileg egy előadást nem szabadba előkészíteni; akkor inkább mondjuk le, mert ha a szó nem spontán buzog elő az ember lénye mélységéből, akkor színtelen lesz, és nem sokra értékelik a hallgatók. Van megtanult és van megélt igazság. Nagy köztük a különbség! Sajnos, a legtöbb iskolában a megtanult igazságokat adják tovább, semmi többet; ezért halnak el ezek olyan gyorsan a tanulókban. Keverék anyagok ezek, nem asszimilálódnak és ezért emészthetetlenek; zagyvalék, melyet a tanuló, mihelyt tud, kiköp. Azt mondanám, hogy szerencsére, mert az egész csak mint idegen test terheli meg őt. Kell, hogy minden tudás eredménye egy megismerési folyamat legyen, amely saját szívünkön megy át és húsunkká, vérünkké válva önmagunk részét alkotja. Rázzuk le minden olyan tudás terhét, amely csak futólag érintett bennünket, mert nem hoz az nekünk semmi jót! Itt rejlik a különbség a valódi műveltség meg a tanult tudás között. A műveltség egy lény határtalan növekedését jelenti, amely ismeret-folyamaton, szerves asszimilációban és eleven integrációban alakul ki, amelyet az ember mélyen átmunkált és közben megszeretett. A tanultság ezzel szemben csak gyakran teljesen különböző és ráadásul feldolgozatlan anyagmennyiségek összehalmozása egy bizarr csomagban, amely nem ér többet, mint egy lexikon. Ne csodálkozzunk tehát, hogyha gyermekeink nem futnak lelkesen az iskolába, hanem inkább lógnak az órákról, és gyakran csak nagy ellenszenvvel csinálják a leckét. Én ezen nem lepődöm meg, mert az iskola sok szempontból inkább nagy kollektíva, mely előbb vezet emberi gátlásossághoz, mint az ifjú lények kibontakozásához. Az eredmény egész életre szóló intellektuális terméketlenség, sőt lelki elsatnyulás. Az egyiptomi köznyelv egyszerűen a "kívülről tanulás" (zakara) szót használja a tanulásra, és ez nagyon találó. A következmény: meg nem értett anyag "elraktározása". Új világot fedeztem fel, amikor beléptem a jezsuita rendbe és ott megkezdődött a kiképzésem! Milyen szívesen hagytam ott az iskolát és mondhatatlan öröm ébredt bennem, amikor olvasás közben felismertem a mélyebb összefüggéseket! Éreztem, mint gyökereznek meg lassan bennem az új igazságok, hogyan ágaznak tovább, fejlődnek és erősödnek. Bensőmben valami mozdult és hirtelen megérezte, hogy növekszem, és ez lelkesített! Ez MÁR KÉPZÉS, gondoltam. Az ilyesmit érezni kell! Elvégre én növekvő fa vagyok, nem pedig megrakott teherautó; ez az új tudás és felismerés gyöngyöző forrássá válik; nem is lehet másképp..

"Csak az születhet meg a szívben, ami behatolt a fülbe."

(Hans Urs von Balthasar)

És kiegészítem:

"Csak az ismételhető meg a nyelvvel, ami megszületett a szívben!"

Ki az, aki igazán időt szán az alapos megfigyelésre, a mélyreható elmélkedésre, az álmodozásra és megfontolásra? A felelet erre a kérdésre egy híres költeményből:

" Csak akkor válasz emberré, fiam!"

(Rudyard Kipling)

Saint-Exupéry is egyetért ezzel. Tanácsolja is, hogy szakítsunk megfelelő időt pl. egy fa megértésére: bizonyos időn át látogassuk meg naponta, üljünk le ugyanoda és figyeljük ugyanazt az ágat. Nemcsak véletlenszerűen, csak egy szép nyári napon, csak néhány pillanatra; ez egyáltalán nem elég! Hanem ismételten, hosszabb időn át, merüljünk el egyetlen ág szemléletében... Akkor lassan az egész fa kinyilatkoztatja magát, mint ahogyan a költő ígéri.. És azt mondom: Ugyanez érvényes szemlélődésre, a másik ember belső megismerésére és megélésére is. Senkit sem lehet megismerni első nekifutásra, mert az illetőnek időre van szüksége, hogy megnyíljék és lelkét kitapinthassuk. Szerető, türelemben gazdag kivárásra van szükség, amíg bepillanthatunk egy másik ember misztériumába, és igazi létalapjába. A FÁTÓL az EMBERIG és az EMBERTŐL ISTENIG! Az eddig mondottak ugyanúgy vonatkoznak Isten megismerésére is. Nagyon sok idő kell ahhoz, hogy Istenre találjunk és ez az idő az ima ideje. A sietős istenkeresőnek nem nyilatkoztathatja ki magát a LEGFŐBB LÉNY, de aki időt akar szánni rá, az teljes befogadást nyerhet az isteni titokba. Emlékezzünk csak a Teremtés Könyve egyik részletére, Jákob létrájáról:

"És Jákob eljutott egy bizonyos helyre és ott marad éjszakára, mert a nap már leszállt. Fogott onnan egy követ, feje alá tette támasznak és lefeküdt azon a helyen aludni. Álma volt: Íme, egy létre volt a földön, hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai le- és feljártak rajta. Akkor az Úr elébe állt és így szólt: Az Úr vagyok, atyádnak Ábrahámnak és Izsáknak Istene. Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy... Nem hagylak el, amíg véghez nem viszem, amit ígértem neked. Jákob fölébredt álmából és így szólt: Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam. Megborzongott és elszégyellte magát."

(Ter 28.11, köv.)

Mi kellett ahhoz, hogy Isten megjelenhessen az ember előtt? Megállni, pihenni, semmit sem tenni, aludni és álmodni! Miért gondoljuk manapság, hogy Isten nincs már jelen közöttünk? Hányan érdeklődnek utána és szeretnék, ha kinyilatkoztatná magát nekik, mint azoknak az embereknek valamikor.. Némelyik sietős ember talán a szupermarketban szeretné megvásárolni Istent, ott, ahol minden más kapható. Ezeknek bizonyára a computer-ima ellen sem lenne kifogásuk, mert ez fáradságot és időt takarítana meg és manapság a kapcsolókhoz és nyomógombokhoz vagyunk szokva. Mikor lesz végre imaautomata automatikus meghallgatással? "Uram, fogd rövidre! Három szó nekem elég!!! - akárcsak az a fiatalember, aki így szól szíve választottjához "Gyere, dönts azonnal! Szeretsz vagy nem szeretsz!" Jelen világunk időmegtakarítást szeretne még a legintimebb életszférában is: szerelemben, imában.. De éppen ezeknek a területeknek kell idő, sok megfelelő idő, a legmegfelelőbb idő! Mindkettő, mind a szerelmi élmény, mind az ima élménye szabad az ember számára, ingyen kapható, mint életünk minden alapvető értéke: zene, költészet.a levegő, amelyet belélegzünk. És folyamatosan éppen ezek azok a dolgok, amelyek bensőleg építenek és táplálnak minket; egyedül ezek növesztenek igazi emberré. Bár felismernénk, hogy időt kell szánnunk ezeknek az értékeknek, az imának, a szerelemnek, a szemlélődésnek, az álmodozásnak, nehogy megkérgesedjünk, belsőleg merevvé válunk és már csak mechanikusan imádkozzunk, hamisan szeressünk. Forrásunk csak akkor frissíthet fel és táplálhat, ha tudatosan rátalálunk. Így munkánk, életünk produktívabb lesz, idegeink oldottabbak, embertársi kapcsolataink szívélyesebbek, mosolyunk igazibb és kisugárzott szeretetünk felmelegíti környezetünket. Hogyan lesz ez lehetséges? Úgy, hogy ez az ember reggelente fél órát ISTENNÉL tölt, Istennel van, aki az ember forrása. Ehhez idő kell, sőt bizonyos idő az előkészületre is, hogy lassan ráhangolódjunk és valóban bejussunk az ima súlypontjába, AZ EMBER ÉS AZ ISTEN találkozási pontjába. Ha valami zavaros folyadékkal telt poharat tartanak a kezükben és szeretnék, hogy letisztuljon, kinek jutna eszébe, hogy folyton rázza? Inkább leállítjuk és nyugton hagyjuk, legyen idő, hogy a folyadékban levő szilárd anyagok leülepedhessenek. Az emberek viszont rázzák a világegyetemet és azt hiszik, hogy közben rátalálnak Istenre.

Hányan kérdezték már tőlem:

"Bizonyítsa be nekem Istent! Mutassa meg, hol található az életemben, hol?"

És nem felelhetek mást, mint csak ezt:

"Türelem! Emberi tapasztalat az Isten, nem pedig tárgy, még csak nem is a szemlélődés tárgya. Maradj egészben csendben és meglátod, hogy kinyilatkoztatja magát neked, ha sok időt szentelsz rá! Nem kívülről jön el hozzád, hanem belülről, saját lényedből jön föl, és csak ezen a belső úton látod meg közeledését, megéled, megismered Őt. Amit kívülről akarsz elérni, az nem Isten, hanem csak egy-egy szó róla, istenfogalom, kép, bálvány. A valódi Isten olyan valóság, amely szíved közepéből virágzik ki, lényed mélységéből. Felismerheted! Csakis ez az Isten tölthet be téged!"

Sajnos, ez mind nem megmagyarázható, nem átültethető, hanem csakis saját tapasztalat alapján ragadható meg. Szánj erre időt! ISTEN TAPASZTALAT, minden nap új tapasztalat, mert Isten nekünk embereknek nem egyszer s mindenkorra nyújtja magát; mi nem bírjuk Őt befogadni.

"Naponta újra kell hívnom az eltűnt Istenséget."

(Friedrich Hölderlin)

Ez egyben ismertetőjel is, mert ha Isten nem jelentene számunkra mindennap valami egészen újat, akkor az, amit mi Istennek hívnánk, egész bizonyosan nem Ő lenne. Az igazi Isten az a realitás, aki mindig újonnan ébred fel bennünk.

"Az ember semmit sem tud teljesen elérni."

(Louis Aragaon)

SEMMIT!... Az igazi imát és valódi szeretetet mindig kapcsolatba hozhatjuk Istennel, mert ezek is szünet nélkül újra kezdik életüket, és sohasem jutunk a végükre, soha! Hallgassunk meg egy angol orvost is, aki hivatásának gyakorlása mellett görög-ortodox szerzeteséletet él:

Az ima követelménye a lelki béke és a csönd, különben nem időzhetünk Isten jelenlétében. Ez a béke túllép bármiféle időn. Itt nem a mi objektíve mérhető időnkre gondolok, hanem a körülöttünk folyó idő múlásának szubjektív megélésére és arra a bizonyosságra, hogy mi magunk idő nélküliek vagyunk. A kiránduló tud gyors léptekkel futni anélkül, hogy sietne. Neki az út a fontos, maga a könnyed futás, ami egyáltalában nem célhoz kötött.

(Antoine Bloom)

Tanuljunk meg úgy élni napjainkat, mint a kiránduló! Azt mondják majd, hogy ez teljesen lehetetlen, és én megkérdezem önöket, hogy egyáltalában próbálták már? Én magam gyakorlom, és mondhatom, hogy LEHETSÉGES! Ha nagyon gyorsan mozgok is, belülről az Antoine Bloom által leírt és javasolt kiránduló ritmus szerint élek. Különbség van a fürge mozgás és az ideges rohanás között és napjaink ideges sietsége sok feszültség és pánikszerű félelem oka. Az az egyéni tempó, melyben valaki munkáját végzi, teljesen mentes lehet ettől, és végbemehet az valódi belső nyugalommal. És ha ellenvetik, hogy határidős a munkájuk, szorít az idő, akkor ez egy okkal több, hogy dolgukat megfontoltan és belső összeszedettséggel végezzék. Tudjuk tapasztalatból mindnyájan, hogy a nagy sietségben már sok minden félresikerült vagy teljesen elromlott. Minden intő jel, hogy létezésünknek szüksége van bizonyos ritmusra, a nyári szabadságát töltő ember belső nyugalmának ritmusára, és ez az idő bölcsessége. Kedves Barátaim. Az időnek van valami nagy bölcsessége, de mivel ezt mi még nem fedeztük fel, feszültséggel terhelt lények vagyunk és gyakran állunk szorongásos állapot hatása alatt. Korunk az ideges zavarok, a depressziók és neurózisok kora, a rosszkedv és az agressziók kora, pedig milyen egyszerű lenne másképpen és jobban élni! Jobb közérzet, eredményesebb munka, jobb embertársi kapcsolatok! A kiránduló ritmusú hétköznap, játék és öröm hétköznapja lehet, ha annyira kikapcsolódunk, mint játék közben és örömben .Ez az én tapasztalatom, Kedves Barátaim, mert az én munkám örömömre van.

Ülj le és mondd magadnak, hogy te most teljes nyugalmat akarsz! Mondd magadnak: Én itt vagyok Isten jelenlétében, itt vagyok önmagam jelenlétében, itt vagyok mindannak jelenlétében, ami engem ebben a térben körülvesz.

(Antoine Bloom)

Azért idézem Önöknek ezt a mondatot, mert magam is gyakoroltam nemrégiben és ajánlani szeretném Önöknek. Kairóban töltött egész napom már hajnaltól zsúfolt volt, minimális időm maradt az imára, és amikor íróasztalomhoz léptem, úgy éreztem, hogy megfojtanak a rám váró napi feladatok. És hozzá még a délutáni utazás Alexandriába, erre az előadásra! De ahelyett, hogy elüvöltöttem volna magam, mint egy oroszlán, az első 15 percben egyáltalában nem csináltam semmit! Kivettem negyedóra szabadságot semmittevésre, egyedül Istennek, egyedül önmagammal, negyedórát álmodozásra és szeretetre. Igaz, hogy ezzel 15 percet elveszítettem, de most nem is bírom elmondani Önöknek, hogy mi mindent nyertem én ezekben az "elveszett percekben"! Ezután elkezdtem dolgozni, lassan, tudatosan gyorsítva a tempót. A hosszú munkanapot véleményem szerint kielégítően és optimális bevetéssel bírtam. Próbálják meg! Próbálják meg, hogy a legnagyobb feszültség és a határidő gyilkos szorításának pillanatában 15 perces szabadidőt engedélyezzenek maguknak! Tudom, hogy néhányan Önök közül ezt elvetik, mint óriási képtelenséget, sőt ostobaságot, mégis azt mondom: nem ostobaság, hanem bölcsesség! AZ IDŐ BÖLCSESSÉGE! Töltsenek 15 percet a nyitott ablaknál és fedezzék fel egy egyszerű lepke röptét, majd kövessék egy kis felhő finom elváltozásait a szemben lévő ház fölött! Lélegezzék be mélyen szemlélődésük tárgyát, és már 5 perc múlva megállapíthatják, milyen nyugodt az élet és milyen szép a világ! Munkájuk ezután sikeres lesz, jobban tudják majd teljesíteni a határidőt! Munkánkat nem állíthatjuk meg, akárcsak a Föld forgását sem, és nem is lenne rá logikus okunk. Megállítani csak magunkat tudjuk, saját akaratunk szabad elhatározásából. Csak éppen hiányzik ez az akarat. Antoine Bloom figyelmeztet bennünket, hogy ez a szükséges és jótékony idő, amelybe békésen belemerülünk, Istené. Ezért vigyázni kell:

A imának egyetlen igazi akadálya a külvilágra nyitott ajtó, melyen keresztül a zűrzavar behatol. Hát hagyják csak ezt kívül, és csukják be előle az ajtót!

És az apostolokra utal, akik az alvó Jézussal voltak a csónakban:

"Ekkor hatalmas vihar támadt, a hullámok becsaptak a bárkába.." (MÁRK) "Egyszerre csak heves vihar támadt a tavon, úgy hogy a hullámok elborították a bárkát". (MÁTÉ) "Hirtelen heves vihar csapott le a tóra, a hullámok már-már elborították őket." (LUKÁCS) Jézus hátul feküdt a csónakban és egy párnán aludt, de a vihar bevonult az apostolok szívébe is, pánikba estek és felébresztették: "Mester, Mester, elveszünk! Nem törődöl azzal, hogy elveszünk! Uram, segíts!" (MÁRK, LUKÁCS, MÁTÉ) "Erre Jézus fölkelt, parancsolt a szélnek és rászólt a vízre: Csöndesedj! Némulj el! Mire a szél elállt és nagy csönd lett. Azután hozzájuk fordult: Mit féltek ennyire? Még mindig nem hisztek?

(Márk 4,39-40)

"Hol a hitetek?"

(Lukács 8,25)

Aki pánikba esik, annak nincs hite. A félénk embernél hiány van hitben és bizalomban. Egy sorscsapás legsúlyosabb pillanatában első, hogy képesek legyünk a teljes lazításra, vegyünk mély lélegzetet és tudatosan biztosítsunk nyugalmat magunknak. A jó főnökök nem intelligensebbek, mint más, még csak nem is feltétlenül tehetségesebbek, de értenek hozzá, hogy a nehéz helyzetekben hideg fejjel és erős idegekkel rendelkezzenek, ezért nem "veszítik el a fejüket" és nem hagyják, hogy "kiboruljanak" - ahogy mondani szokás. A legveszettebb pillanatokban sem veszítik el tartásukat, megőrzik mosolyukat, nyugalmukat, szilárdságukat, mert csak így találhatók jó megoldások és csitulnak el a hullámok, mint ahogyan Jézus tette, felállva a billegő bárkában. Napjaink stresszállapota mindennap könyörtelenül fenyegeti az emberi lelket, ez a mai életritmus gyümölcse. Elképzelek ehhez egy "világkereket", amely szüntelenül forog. Ha a kerék külső szélén vagyok, akkor kényszerülök annak minden mozgását vele együtt csinálni és végigpörget az egész világon De ha a kerék közepén vagyok, akkor minden forog körülöttem, de én magam pihenek. Az imádságban találom meg ezt a helyet a központban? Az én központom ez, az én tengelyem! A világ köröz körülöttem, és én látom ,hogy az emberek hogyan hagyják magukat vaktában sodortatni, míg én magam mély lelki békében élek..Életem továbbra is kavargó marad, ezen nem változtathatok, de középpontból jobban rendezhetem el. Sajnos, a mai emberek középpont nélkül, irány nélkül, fej nélkül léteznek. A peremen élnek, nem a középpontban, holott életünk egész titka az, hogy megtaláljuk középpontunkat, és ott lehorgonyozzunk - mégpedig örökre. Az ima célja nem az, hogy fél órát ajándékozzunk az Úrnak, hanem hogy elmerüljünk magunkban, saját lényünk centrumában horgonyozzunk le. Ez a célja és feladata a félórás reggeli imának, hogy azután egész nap ebben a középpontban maradjak, viharállón. Béke árad ki napomra, mert magamat ide tudatosan belehely

Letöltehető fájl(ok):
Letöltés 0_boulad.rtf (74 kb)
Letöltés 2_boulad.rtf (74 kb)

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség