Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Buddhizmus cikkgyűjtemény (Szilvarérum / Buddhizmus)
Bekerült: 2010.02.01. 19:33
Megnyitva: 2908. alkalommal

A BUDDHIZMUS

A Kis Buddha című filmet a reinkarnációban való hit ihlette, amely a buddhizmus
alapvető tétele. A fiatalabb vallásoktól, a kereszténységtől, az iszlámtól
eltérően a buddhizmus nem hisz elsődleges teremtőben. A megszokott értelemben
nem tekinti magát vallásnak, nem gyakorol evangelizációt. Ehelyett végtelen,
spirális ívben haladó folyamatos létezést hirdet - amelyben a jó és a rossz
tettek (a karma) hatással vannak az egyes reinkarnációk felfelé vagy lefelé
történő haladására -, és minden érző lény kölcsönös egymásrautaltságát.

A buddhizmust inkább nevezhetnénk világnézetnek - a szellemi, lelki igazság
keresése ez. Azon alapul, hogy gyakorlója megtapasztalja tanításait, nem
egyszerűen megtanulja. Inkább az önismeret kutatása, mint hitrendszer. A
buddhizmus dogmatikamentes tradíció, nem egy könyvön vagy hittételen alapszik,
hanem azon mód iránti tiszteletből eredeztethető, ahogyan a Buddha kutatta a
szellemi igazságot; és amelyből szellemi gyakorlatok sora fejlődött ki, morális
elvektől a meditatív gyakorlatokig.

A Buddha körülbelül kétezer-ötszáz évvel ezelőtt élt. Elutasította a
kasztrendszert, és a hindu vallás egyes misztikus aspektusait. Mindazonáltal
tanításaiban helyet kaptak olyan hindu doktrínák, mint a reinkarnáció és a
karma, valamint több jógagyakorlat is. A hinduizmus híveihez hasonlóan a
buddhisták is arra törekszenek, hogy megszabaduljanak a folytonos újjászületés
körforgásából - de amíg a hinduista eszmény a teremtővel való újraegyesülés,
addig a buddhista eszmény a Nirvána elérése, a tökéletes és végső béke, amely a
megvilágosodás útján valósulhat meg.

A megvilágosodás eléréséhez alapvető fontosságú a Négy Nemes Igazság ismerete.
Ezek a következők:

A szenvedés létezik.
A szenvedés oka - a vágy.
A vágy megzabolázása véget vethet a szenvedésnek.
A vágy megzabolázható a Nemes Nyolcas Út követésével.

A Nemes Nyolcas Út:
Helyes szemlélet
Helyes gondolkodás
Helyes beszéd
Helyes cselekvés
Helyes élet
Helyes törekvés
Helyes vizsgálódás
Helyes elmélyedés

vagy más szavakkal:

A Nyolcrétű Nemes Ösvény (árjástángika-márga)

1. helyes felismerés (szamjadristi)
2. helyes elhatározás (szamjakszamkalpa)
3. helyes beszéd (szamjagvák)
4. helyes tett (szamajkkarmánta)
5. helyes életmód (szamjagádzsiva)
6. helyes gyakorlás (szamjagjájáma)
7. helyes gondolkodás (szamjakszmriti)
8. helyes meditáció (szamjakszamádhi)

Ez lényegében tovább osztható a Bölcsesség, Etika és Meditáció három elemére. A
Nemes Nyolcas Útban nincs fontossági sorrend: minden elemre egyaránt és együtt
szükség van.

Az út, amelyet a Buddha megtalált, és a Középútnak nevezett el, nem öleli
keblére, de nem is ítéli el a világot, hanem lelki szabadságra törekszik. Ha az
ember képes feladni énje illúzióját, a megvilágosodás elérhető.

A buddhizmus fordítás és példaadás útján terjedt el, és a különféle keleti
kultúrákban vezető szellemi erővé vált. Mindazon országokban elterjedt,
amelyeket most úgy ismerünk, mint India, Nepál, Tibet, Srí Lanka, Mianmar,
Thaiföld, Vietnam, Korea, Kína, Japán, Kambodzsa és Mongólia. A buddhizmus
terjedésével különböző tanítások és gyakorlatok alakultak ki, mint például a
tantrizmus vagy a Zen-buddhizmus. Ám a buddhizmus ma létező eltérő formáinak
komplexitása mit sem von le az alapgondolatok egyszerűségének értékéből. Amely
alapgondolatok - a buddhizmus magja, lényege - egyetemes érvényűek a vallás
gyakorlói számára a világ minden pontján.

A reinkarnáció központi tétel a buddhizmus minden válfajában, bár az a forma,
ahogy a Kis Buddha ábrázolja, nem általános a buddhista világban. Egy bizonyos
láma reinkarnációja egy bizonyos személyben, akit aztán fel kell kutatni - a
Rinpócsék és tulkuk fogalma - csak a tibeti buddhizmusra jellemző. A buddhista
kultúra és a rítusok, amelyeket a film bemutat szintén tibeti eredetűek.


SZIDDHÁRTHA HERCEG ÉLETE - A TÖRTÉNELMI HÁTTÉR

A férfinak, aki később a Buddhaként vált ismertté, pontos születési dátuma nem
ismert, de a becslés szerint körülbelül kétezerötszáz évvel ezelőtt élt.
Általánosan elfogadott nézet, hogy a mai Nepáli Királyság területén, a Terai
nevű vidéken született, Lumbiniban. A Sziddhártha nevet kapta, családneve pedig
Gautama volt. Apja a sákja törzs királya vagy vezetője - rádzsája -, Suddhódana
volt, Terai uralkodója, aki a fővárosban, Kapilvisztában élt. Sziddhártha
anyja, Májá, egy héttel a szülés után meghalt, és helyét a gyermek életében a
húga, Pradzsápati vette át.

Állítólag a leendő nagy ember születését előre jelezte egy profetikus álom,
amelyben elefánt alakjában hatolt be anyja méhébe. Májá tíz hónapig hordta
szíve alatt, és állva adott neki életet. Sziddhártha, születése után azonnal
járni kezdett.

Nem sokkal Sziddhártha herceg világra jöttét követően Kapilvisztába érkezett
egy Aszita nevű bölcs asztrológus, aki megjövendölte, hogy a fiúból
megvilágosult buddha lesz, az emberiség tanítója. Suddhódana ennek egyáltalán
nem örült, elhatározta, hogy fiát elszigeteli a világtól. Három csodálatos
palotát épített neki, egyet a meleg, egyet a hűvös, és egyet az esős évszakra.
Sziddhártha a paloták falai közé zárva kedves, szép fiatalemberré fejlődött, és
élen járt a sportokban. Tizenhat éves korában elnyerte gyönyörű unokatestvére,
Jasódhará kezét azzal, hogy különböző szellemi és fizikai versenyek során
legyőzte a lány összes többi kérőjét. Jasódhará a későbbiekben fiút szült neki,
aki a Rahulá nevet kapta.

A szigorú biztonsági intézkedések ellenére Sziddhárthához eljutott a külső
világ híre, s ez kíváncsivá, nyugtalanná tette. A király kénytelen volt rövid
kirándulásokat szervezni számára, amelyek során - Suddhódana minden
erőfeszítése ellenére - a herceg szembesült az öregséggel, betegséggel,
halállal; s ez rendkívüli hatást gyakorolt rá. Legyőzhetetlen késztetést
érzett, hogy megértse a szenvedés mibenlétét, és megoldást találjon rá. Az
egyik ilyen kiránduláson Sziddhártha találkozott egy száduval (vándorló szent
ember), aki rongyokat viselt, és nem volt semmije. A herceg lelkét ettől kezdve
mély konfliktus dúlta fel. Tudta, el kell hagynia palotáit, ám ez azt
jelentette volna, hogy felad minden kényelmet, s ami ennél is fontosabb,
elhagyja feleségét, és nem teljesíti apja iránti kötelességét.

Végül aztán a gyötrő lelkiismereti harc a tetőfokára hágott, és a legenda
szerint, azon az éjszakán, amikor Jasódhará világra hozta Ruhalát, Sziddhártha
felébresztette inasát, Csannát, felnyergeltette lovát, Kantakőt, és ketten
megszöktek a palotából az éj leple alatt. Sziddhártha herceg ekkor huszonkilenc
éves volt. A sákja királyság határán levő Anoma folyó felé tartottak.
Sziddhártha levágta a haját, ruháját egy vándorló szent ember rongyaira
cserélte, és megparancsolta Csannának, térjen vissza Kapilvisztába. Így
kezdődött Sziddhártha új élete.

Megkereste a kor legkiválóbb tanítómestereit, megismerte a legemelkedettebb
lelki állapotokat, de nem volt elégedett. Elment az Uruvéla melletti,
dzsungelbe, alávetette magát az aszkézis legkegyetlenebb formájának, abban a
hitben, hogy ha testét sanyargatja, és átéli a létező legnagyobb szenvedést,
azzal sikerül magát a szenvedést legyőznie.

Nem törődött a nap hevével, az éjszakai faggyal, és éhezett. Öt aszkéta
csatlakozott hozzá, évekig együtt maradtak. Sziddhártha végül rájött, hogy az
önmegtartóztatás semmivel sem hozta közelebb az igazsághoz, mint a szibarita
életmód; s ha így folytatja, meghal, mielőtt megtalálná a megoldást.

Amikor ételt vett magához, az aszkéták undorodva otthagyták. Sziddhárthának
most már nem maradt más választása, mint kipróbálni a középutat. Indiában, a
mai Gajá közelében leült egy fügefa alá, és meditációba mélyedt.

Itt, mint a legenda tartja, Mára, a Kísértő, akinek az volt a szerepe, hogy
fenntartsa az emberiség körében a vágyat és a megtévesztést, megpróbálta
megrontani Sziddhárthát. Amikor öt gyönyörű lányának nem sikerült őt
elcsábítani, Mára démoni hordáit küldte rá. Ám még a fertelmes hadsereg sem
tudta megakadályozni, hogy Sziddhártha folytassa a megvilágosodás elérésére
tett kísérletét.

A történet kevésbé mitologikus változatai szerint negyvenkilenc napi
elmélyedés után Sziddhártha elért a meditatív koncentráció olyan szintjére,
amelynek segítségével képessé vált rá, hogy visszaemlékezzék korábbi életeire,
hogy megértse a karma működését, és hogy rájöjjön, hogyan lehet leküzdeni a
létezés és a tudatlanság iránti vágyat. Sziddhártha feladta az "én" illúzióját,
és megértette a dolgok igazi természetét. Ettől kezdve többé nem Gautama
Sziddhártha volt, hanem a Felébredett, a Megvilágosodott, a Magasztos
- a Buddha.

Állítólag Buddha addig maradt a Megvilágosodás Fája alatt, míg Brahmá
Szahámpati isten meg nem kérte rá, hogy amit felfedezett, ossza meg másokkal
is. Az öt aszkétával kezdte, akik korábban elhagyták. Spirituális
kisugárzásával megnyerte őket magának, hajlandók voltak meghallgatni a Négy
Nemes Igazság és a Középút tanításait. Egyikük, Kordanna rögtön megértette, ő
lett az első buddhista szerzetes, és a Buddha elkezdte "forgatni a dharma
kerekét."

A becslések szerint a Buddha harmincöt éves lehetett, amikor megvilágosodott.
Negyvenöt évig járta Északkelet-Indiát, és tanított. Állítólag visszatért
Kapilvisztába, hogy családját is az Útra vezesse. Nyolcvanéves korában halt meg
Kasziában, körülbelül száz kilométerre délkeletre Lumbinitől.


SZÓJEGYZÉK

BUDDHA: Bizonyos tanítómestereket jelölő általános megnevezés. Használata eltér
"a Buddha" kifejezésétől, amely egyedül Gautama Sziddhárthára vonatkozik.

DHARMA: A szó több jelentéssel bír. Legáltalánosabb értelemben: "egyetemes
törvény". Specifikusabb értelemben az egyénnek a család, a vallás és a közösség
iránti kötelességeire utal.

DURBAR: Királyi udvar; palota.

DZONG: Erődítmény és kolostor.

GOMPA: Buddhista kolostor.

KARMA: A lélek összegyűjtött érdemei, amelyek meghatározzák a következő
újjászületést.

KATA: Fehér sál; üdvözlési rítus része.

LÁMA: Fontos vallási tanító, nem feltétlenül szerzetes.

MANDALA: Misztikus ábra és meditációs eszköz. A tantrizmusban a kozmosz és az
emberi lény modellje.

NIRVÁNA: Megvilágosodás, és kiszabadulás az újjászületés körforgásából.

RINPÓCSE: "Becses, rendkívüli ember". Magas rangú lámának adott tiszteletbeli
cím. A név mögé illesztve használják.

SZANSZÁRA: A lélek örökkévaló vándorlása.

SZTÚPA: Nagy buddhista emlékmű, emléktemplom, általában úgy tartják, hogy szent
ereklyéket tartalmaz.

SZÚTRA: Alapvető buddhista doktrínák.

TANKA: Buddhista festménytekercs.

TULKU: Egy bizonyos személy reinkarnációja.


Gordon McGill: Little Buddha című könyvének függeléke
Magyarul megjelent: A kis Buddha címmel
(Lord, 1994)
ISBN 963 85163 3 X


BUDDHISTA TÍZPARANCSOLAT

1. Ne ölj!
2. Ne lopj!
3. Ne törj házasságot!
4. Ne hazudj!
5. Ne igyál szeszes italt!

A következő öt parancsolat csak szerzeteseknek szól:

6. Délután nem ehetnek szilárd ételt.
7. Táncban, éneklésben nem vehetnek részt.
8. Virág, illatszerek és kenőcsök használata tilos.
9. Magas és széles fekvőhely használata tilos.
10. Arany, ezüst vagy pénz használata tilos.


Meg kell e helyütt emlékeznünk még az első buddhista szerzetesnőkről, apácákról
is. Az első helyet közöttük Gautama bátor mostohaanyjának, a nagy
Mahapradzsapáti Gautaminak alakja foglalja el. Az ő szívóssága és kitartása
győzte le Buddhának a nőkkel szemben táplált előítéletét. Igazuk van tehát
azoknak, akik őt tekintik a buddhista szerzet női ága megalapítójának. Buddha
Ananda közvetítésével nyolc szabályt hagyott mostohaanyjára. Ezek a szabályok
még ma is kötelezőek a buddhista szerzetesnők körében:

"A szerzetesnőnek, még ha száz éve szentelték is fel, előre kell köszönnie a
szerzetesnek, még akkor is, ha azt csak ma szentelték fel, fel kell állnia, ha
jelen van, széttárt karokkal kell üdvözölnie őt, és szabályszerűen meg kell
adnia neki a tiszteletet."

"A szerzetesnőnek az esős időszakban nem szabad ott tartózkodnia, ahol
nincsenek szerzetesek."

"A szerzetesnőnek félhavonta két dologra kell megkérnie a szanghát: a gyónási
napnak és a tanítás napjának kijelölésére."

"Az esős időszak elmúltával a szerzetesnőnek meg kell kérdeznie mindkét
gyülekezetet, mind a szerzetesek, mind a szerzetesnők gyülekezetét, hogy
észrevettek-e viselkedésében valami rosszat, hallottak-e róla valami rosszat,
és hogy nem gyanúsítják-e őt ilyen dologgal."

"A szerzetesnőnek, ha vétett ezek ellen a fontos szabályok ellen, tizennégy
napig vezekelnie kell, és ez alatt ideiglenesen ki van zárva a közösségből."

"A szerzetesnőnek két éven keresztül be kell tartania a hat alapvető
parancsolatot (vagyis: nem szabad élőlényt megölnie, nem szabad lopnia, nem
szabad vétenie a tisztaság ellen, nem szabad hazudnia, nem szabad innia és
ennie déltől egészen a következő napkeltéig)."

"A szerzetesnőnek semmilyen esetben sem szabad megsértenie a szerzetest, sem
neki hazudnia."

"A szerzetesnőnek nem szabad a szerzetest kioktatnia, a szerzeteseknek azonban
szabad a szerzetesnőket kioktatni."

Mint láthatjuk, a nőket a buddhista szerzetben semmiféle előjog vagy kiváltság
nem illette meg. Teljesen alá kellett rendelniük magukat a szerzeteseknek,
viszont az a tény, hogy felvehették a rendi szentségeket, Buddha szemében nagy
kitüntetést jelentett számukra.

Amikor Mahapradzsapáti elfogadta ezeket a megalázó feltételeket, Buddha őt
felszenteltnek ismerte el. Az első szerzetesnőt Kszámi, Bibiszára király egyik,
szépségéről és hiúságáról ismert felesége is követte. Miután beszélt Buddhával
(nyilván Ananda közvetítésével), elhatározta, hogy szakít az údvari élettel, és
- férjének beleegyezésével - leborotváltatva fejét felöltötte a szerzetesnők
sárga ruháját.

Jan Wireusz Kowalski: Swiat mnichow i zakonow című könyvéből
(Varsó, 1971)
Magyarul megjelent: Szerzetesek, egyházak, társadalom címmel
(Kossuth, Bp., 1975)
Fordította: Dr. Pfeifer Dániel
ISBN 963 09 0289 3
- 40-41. o.


TIBETI FŐLÁMÁK

1. dalai láma - (tibeti neve: kundun - "Bölcsesség Óceánja")
A "gyaco" címmel tüntették ki, ez "világtengert" jelent, arra utalva, hogy
hatalma olyan nagy, mint az óceán. A tibeti gyaco szónak a mongol nyelvben a
"dalai" felel meg. Innen ered a dalai láma cím.
2. pancsen láma - A sigacei Tasilhunpo kolostor mindenkori fejének címe pancsen
rinpocse vagy pancsen láma, de a kolostor nevéről tasi lámának is mondják.
Vallási szempontból ő a legfőbb pap, a lhászai dalai láma azonban egyházfő és
világi uralkodó egy személyben.
3. karmapa láma

A kolostorok apátjait, a kucsogokat szintén az újraszületés elvének alapján
jelölik ki. A lámák megállapítják, hogy a kucsog halála után hol születik
fiúgyermek, akinek világrajöveteléhez bizonyos előjelek fűződtek. Ha minden
körülmény megfelel, a gyermeket, mint az elhunyt apát reinkarnációját, a
kolostorba viszik, s ott nevelik jövendő tisztségére, kiskorúsága alatt pedig
valamelyik főláma helyettesíti. Ugyanígy történik a nagy lámák, például a dalai
és a pancsen láma kijelölése is.


A BUDDHIZMUS (História 1999/9-10)

A Kr. e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében
terjedt, akik a brahmanizmus által szentesített kasztrendszer ellen
tiltakoztak. A buddhizmus megalapítója Gautama Buddha (a Buddha megtisztelő
cím) Kr. e. 560-480 között élt. Királyi családból származott, csodás
körülmények között született. Kiváló nevelést kapott, azonban megrázó élményt
jelentett számára az a felismerés, hogy a betegség, a szenvedés és a halál
mindenki osztályrésze. Ezért elhagyta családját, lemondott a gazdagságról, és
hét évig önsanyargató életet élt. Egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá
arra (megvilágosodott, vagyis Buddha lett), hogy a megnyugvás a szenvedés
lényegének megértéséből és leküzdésének megtanulásából adódik. Ettől kezdve
hátralévő életét tanítással töltötte.

A buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki
van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal
végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és
elvakultságot legyőzött, s így csodálatos erők működnek benne. A mágikus
képességek többsége akkor jelentkezik, amikor a kiválasztott ember eléri a
teljes megvilágosodást (bódhi), és ezzel Buddhává, megvilágosulttá válik. A
történelmi időkben csak egy Buddha létezett, Gautama, a Sákja-törzsből való
bölcs. A szent iratok szerint azonban Gautamát több Buddha előzte meg és fogja
még követni. Gautama tanairól egyetlen sor írás sem maradt fenn, azokat később
tanítványai foglalták írásba. A legrégibb irat a páli nyelvű Tri-pitaka (három
kosár), amely az alaptanításokat írja le. Ezek kiindulópontja az a felismerés,
hogy az egész élet szenvedés, melynek oka az élethez való ragaszkodás. Akinek
sikerül lemondania a javakról, az előbb-utóbb kiszabadul az újabb szenvedéseket
hozó újjászületésekből, és eljut a Nirvánába, a teljes megsemmisülés, a nemlét
állapotába. A buddhizmus nem tanítja a lélek egységét, a világ valamennyi
jelenségét átmenetinek tartja. Az egyén külső és belső világa is egyszerű
elemekre oszlik szét, amelyek azonban szigorú törvényszerűségnek vannak
alárendelve. A világtörvénynek (dharma) végtelen megnyilvánulási formája van.

A Nirvánát öt kötelező etikai szabály betartásával lehet elérni, amelyek a
következők: nem szabad ölni sem embert, sem állatot, nem szabad elvenni más
tulajdonát, nem szabad érinteni más asszonyát, nem szabad hazudni és nem szabad
bort fogyasztani. A buddhista szerzeteseknek a szabályok betartása mellett
teljes vagyontalanságot és szüzességet is kellett fogadniuk.

A Kr. e. 3. században Ceylonon és Nepálban, misszionáriusok térítő tevékenysége
útján a 1. századtól Kínában, a 4. században Koreában és Indonéziában, Japánban
a 6., Tibetben a 8., Mongóliában és a mai Oroszország egyes területein pedig az
első ezredfordulótól terjedt el.

P. Á.


SZEMÜVEGET A BUDDHÁNAK! (Tvr-hét 1999/42)

A pagodák országában, Mianmarban - régebbi nevén Burmában - található a Swe
Daung nevű település. A falu egyetlen érdekessége, az Arany Szemüveg Pagoda
(Swe Myat Man) talán az egész világon egyedülálló. A szentély csaknem tíz méter
magas, ülő Buddhaszobrának ugyanis szabályos okuláré van az orrán! Tudvalévő,
hogy Burmában a szemüveg még harminc-negyven évvel ezelőtt is státusszimbólum
volt, a tiszteletreméltóság és a bölcsesség jele. Talán ennek tulajdonítható ez
a szokatlan párosítás? Nem egészen.

A szentély valójában egy gazdag, de világtalan hívő adományából épült a
századfordulón. A buddhisták hisznek a lélekvándorlásban, és úgy tartják, hogy
ha valaki jót cselekszik, azt egyik következő újjászületése alkalmával maga is
visszakapja. A Buddha orrára biggyesztett szemüveg óvatos célzás arra, milyen
formában óhajtaná az adományozó a reménybeli viszonzást. Bár a mai hívők közt
nem osztatlanul népszerű az ötlet (hogy lehetne egy természetfeletti
képességekkel megáldott személy ily tökéletlen?), a szentély mégis gyakran
zsúfolt azoktól a vak zarándokoktól, akik csodát remélnek a hely szellemétől.


KIÉ A KARMAPA? (HVG 2000-01-22)

Lámazűrök Tibetben

A dalai és a pancsen lámáról - igaz, főként a politikai híradásokból - már
sokszor értesült az újságolvasó. Ugyancsak a nagypolitika az, ami miatt most a
harmadik legbefolyásosabb tibeti szellemi vezetőnek tartott karmapa láma is
bekerült a híradásokba. Nem is egy, hanem mindjárt kettő: egy 14 éves fiú, aki
Lhásza környéki kolostorából nyolc nap alatt 1450 kilométert megtéve a
Himaláján át érkezett Indiába és 16 éves ellenlábasa, aki már 1994 óta ott él,
s január 28-án Budapesten is tart tanítást.

Azóta, hogy az 1959-es Kína-ellenes felkelés leverését követően Tibet első
számú vezetője, a dalai láma, az akkor 23 éves Tenzin Gyamtso Tibet
fővárosából, Lhászából az észak-indiai Dharmszalába emigrált, nemigen akadt
olyan vallási vagy politikai kérdés, amelyben ő és a pekingi központi
kormányzat egyetértettek volna. Egy dologban eddig mégis teljes volt közöttük
az összhang: mindketten a 14 éves és január 5-én Dharmszalába érkezett Ugyen
Trinley Dordzsét ismerték el az úgynevezett karmapa láma 17. megtestesülésének.
Ezek szerint ő volna a tizenhatodik, a Tibetet 1959-ben szintén elhagyó s 1981-
ben Chicagóban elhunyt Rangzsung Rigpe Rinpocse utóda. Így Trinley Dordzsét
1992. szeptember 27-én, hétéves korában a karmapa lámák székhelyén, a tibeti
Tsurphu kolostorban annak rendje és módja szerint ünnepélyesen trónra is
ültették.

A dolog mégsem ilyen egyszerű. A tibeti buddhizmus gyémántjárműnek nevezett
irányzatának úgynevezett karma kagyü vonalán belül ugyanis vannak, akik úgy
tartják, legfőbb vezetőjük nem más, mint az 1983-ban Tibetben született Tháje
Dordzse. Már csak azért is, mivel róla 1994-ben nem kisebb tekintély, mint az
említett karma kagyü vonal második legbefolyásosabb embere, az egyébként éppen
az újjászületett karmapák megtalálásáért felelős vallási tekintély, a samarpa
mondta ki: ő a hiteles inkarnáció. Mi több, ezt a 16 éves lámát ismeri el a
vonal igen tekintélyes dán származású lámája, Ole Nydahl is, aki még 1969-ben,
a hippikorszakban szegődött az előd, a 16. karmapa tanítványául, s lett a
vitatott tizenhetedik, Tháje Dordzse egyik legfontosabb mestere. Márpedig Ole
Nydahl láma hiába dán, mégsem akárki: ő és felesége ugyanis a tan világméretű
terjesztése során eddig szerte a világon vagy kétszázötven buddhista közösséget
alapított, egyebek között Magyarországon is. A dán házaspárt is az itteni
tanítványok hívták meg - az általuk elismert karmapával együtt - egy január
végi budapesti igehirdetésre, szakszerűbben "átadásra".

A helyzet ideológiailag is bonyolult: a "karmapa láma" kifejezés ugyanis a
tibetológusok szerint voltaképpen helytelen, mivel a "karmapa" és a "láma"
lényegében ugyanazt jelenti: olyan mestert, illetve szellemi vezetőt, aki a
szellemi fejlődés során bódhiszattvából, azaz a buddhaság előtti fokozatból már
voltaképpen buddhává, vagyis megvilágosodottá, felébredtté vált, ám az utolsó
lépést, az örök körforgásból, a szanszárából a nirvánába történő átlépést nem
tette meg, hanem helyette az újra és újra való emberi megtestesülést
választotta. A buddhisták szerint buddha (ami korántsem a vallásalapító
Gautama, vagyis "a" Buddha kizárólagos címe, hanem mindenkié, aki felismerte a
szenvedés körforgását és a nirvána küszöbére érkezett) elvileg mindenki lehet,
ám ha ezen felül még láma, vagyis pap is az illető, akkor arra hivatott
személyek keresik-kutatják, kiben született újjá, hogy segítsék mielőbb
visszakerülni elődjei szellemi környezetébe, biztosítandó számára a neki járó
vallásfejedelmi nevelést.

Az újjászületésügyben felkutatott jelöltnek, a tulkunak próbákon kell
megfelelnie. A január 5-én Dharmszalába szökött 14 éves karmapa, Ugyen Trinley
Dordzse például annak idején azzal állta ki a próbát, hogy felismerte elődje,
az elhunyt 16. karmapa tárgyait. Ellenlábasa, az említett Tháje Dordzse
utódságát viszont a hivatalos inkarnációkereső samarpa igazolta, mondván, az ő
személyére vonatkozó jóslat kiolvasható az írásokból. A helyzet különösen
pikáns: mivel a karma kagyü vonal amúgy a tibeti buddhizmus Nyugaton
legelterjedtebb irányzata, s mivel mindkét 17. karmapa a "szabad világban"
tartózkodik, sokan azt követelik, tartsanak közös próbát, hogy eldönthető
legyen, végül is melyikük az igazi tulku.

A tibeti buddhizmusban sajátos irányzatot képviselő karmapa lámát - bárki
legyen is az - hagyományosan a harmadik legbefolyásosabb tibeti lámának
tekintik. Ami azért korántsem hierarchikus rangsor. Nincs ilyen a két "első",
vagyis a dalai láma, illetve a pancsen láma közt sem, akik egyazon iskolához, a
gelughoz tartoznak. Ez utóbbi lámából egyébként - hogy a dolog még bonyolultabb
legyen - ma szintén kettő van: az egyik, akit Kína elismer, a másik, akit házi
őrizetben tart.

A helyzet legalább felületes megértéséhez jó tudni, hogy Tibetben a buddhizmus,
amely India felől a 7. századtól kezdődően a helyi sámánisztikus bön vallással
fokozatosan összeolvadva terjedt el, nem nevezhető külön vallásnak. Már a
magyar őshaza felkutatása helyett végül az első tibeti-angol szótárat
összeállító s tibetiből buddhista irodalmat fordító Kőrösi Csoma Sándor
felhívta a figyelmet: a buddhista irodalom jó részét lefordították tibeti
nyelvre, sok ezer oldalnyi szöveg szanszkritül nem is maradt meg, csak
tibetiül. Mindez azt mutatja: Tibetben a vallás minden helyi íze ellenére
tiszta buddhizmus.

A tibeti buddhizmust így olyan irányzatnak mondhatnánk, amely elüt a "kis
kocsi", a hinájána - egyebek mellett Ceylonban és Hátsó-Indiában vallott -
buddhizmusától, amely szerint a világban csak kevesek, például a szerzetesek
juthatnak el a nirvánába. De különbözik a Kínában uralkodó mahájána
buddhizmustól is, amely azt vallja, hogy az üdvözülés "nagy kocsijára" mindenki
felférhet. A 6-7. század fordulóján létrejött vadzsrajána, a gyémánt
járműváltozat egyébként nemcsak Tibetben, hanem Bhutánban, Kasmír buddhista
részén, Ladakhban, Szikkimben, Nepálban, Mandzsúriában, Kína északi szélén és
Mongóliában is uralkodó irányzattá vált. De már ez sem egységes: négy fő
irányzata közül a lámaszökés kapcsán most a világlapok címoldalára került kagyü
vonalat és vele az egész lámaizmust Padmaszandhava ind szerzetes alapította,
aki a 8. században érkezett Tibetbe. Az ő iskolája újabb négy irányzatra
bomlott, közülük egyébként - éppen az említett dán "apostol" jóvoltából -
századunk utolsó harmadában a karma kagyü lett a legismertebb születési helyén
túl is. Pedig például a drukpa irányzat a bhutáni monarchiában oly erős, hogy
maguk az ott lakók országukat nem is Bhutánnak, hanem - az ott vallásilag
"uralkodó" inkarnációs dinasztia alapján - Druknak szokták nevezni.

Tibetben az irányzatok harcában a kagyü vonal mellett csak a nagy tibeti
buddhista vallási reformátor, Congkapa által 1407-ben alapított iskola, a gelug
tudott máig állva maradni. Két központja a lhászai Gelugpa kolostor, amelynek
feje a mostani megtestesülésében még Nobel-békedíjat is elnyert dalai láma, és
a Tasilhunpo kolostor, amelynek az első embere a mindenkori pancsen láma. Az
öltözetük jellemző színe után sárga sipkásoknak is nevezett iskolában kettejük
közül korábban a dalai láma inkább világi, a pancsen láma inkább szakrális
szerepet vitt. Ezt a helyzetet kuszálta össze a személyük fölötti befolyásért
folyó immár nyolc évtizedes kínai-indiai vetélkedés. Ennek során 1923-ban előbb
a 9. pancsen láma menekült az akkor független Tibetből Kínába, ahonnan utóda,
az 1944-ben "kinevezett" láma éppen Tibet kínai megszállása után, 1951-ben
került vissza.

A karmapa láma mostani útja viszont éppen hogy a kínaiak által megszállt
Tibetből vezetett abba az észak-indiai városba, ahová az 1959-es felkelés
leverését követően nemcsak a 14. dalai, hanem az előd, a 16. karmapa láma is
távozott. Kínának ily módon egy szem - általuk vitatott és fogva tartott -
"főlámája" maradt. A tibeti híveknek viszont jószerivel egy sem.

Gerlóczy Ferenc


BUDDHISTA TEMPLOMBA KERÜLT BECKHAM ARANYOZOTT SZOBRA (Blikk 2000-05-24)

BANGKOK - Templomi szobor formájában örökítette meg David Beckham brit
labdarúgót egy thaiföldi rajongója. A 30 centis, aranyozott figurát az
angyaloknak fenntartott helyre (vagyis a fő Buddha-szobor lábához, a kisebb
szentek mintegy száz másik szobra közé) tették a bangkoki Pariwas buddhista
templomban.

- A futball immár egy vallás, amelynek sok millió követője van. Ha lépést
akarunk tartani az idővel, nyitottnak kell lenni és osztozni kell lenni és
osztozni mindazon milliók érzelmeiben, akik istenként imádják Beckhamet -
magyarázta a szokatlan kultikus figura Chan Theerapunyo, a templom vezető
szerzetese.

- Thongruang Haemhod szobrászművész úgy alkotta meg Beckham képmását, hogy
megőrizze a brit labdarúgó emlékét a következő ezer évre - közölte a szerzetes
a Reuters brit hírügynökséggel. Az újságíró némi humorral hozzátette a
jelentéshez, hogy Beckhamnek sikerült lekörözni minden konkurens focistát, akik
legfeljebb az aranylábú jelzőért versenghetnek.

bzs


A BUDDHIZMUS (Rubicon 2000/10)

Vannak indulatok, amelyeket megfontolással lehet megsemmisíteni.
Vannak indulatok, amelyeket megfékezéssel lehet megsemmisíteni.
Vannak indulatok, amelyeket megfelelő használattal lehet megsemmisíteni.
Vannak indulatok, amelyeket tűréssel lehet megsemmisíteni...
(Buddha beszédei, Maddzshima nikája)

A buddhizmus az ind civilizáció szülötte, így tanításainak teljes egésze abban
gyökeredzik, és csak annak fényében érthető meg. Az indiai kultúra legősibb
rétege az Indus-völgyi civilizáció (Mohendzsó-Dáró, Harappá) amely Kr. e.
2300-1700 között élte fénykorát. Erre az alapra épült rá az árja lovas-nomád
törzsek kultúrája (nyelve, istenpanteonja, rituáléja), amely erőteljes
rokonságban van a görög és a perzsa civilizációval. Az ind vallási hagyományok
alapvető könyveit, az árják szent iratait a Védák himnuszgyűjteménye alkotja.
Buddha éppen ezek kinyilatkoztatás jellegét nem fogadta el, ezért tanítása nem
tartozik az ortodox indiai darsanákhoz (nézetrendszerhez).

TÖRTÉNETI HÁTTÉR, EREDET

Indiában Kr. e. 800 körül kezdődött a vaskor. Ekkor vált lehetővé a Gangesz
környéki őserdők kiirtása, azaz a terület termővé tétele. A létrejött
királyságok egyre nagyobb birodalmak kialakításán fáradoztak. Buddha
születésekor India északkeleti és középső részén már csak 16 városállam állt
fenn. Az árja törzsek erősödő központosított államszervezeteivel egyre jobban
összefonódott a bráhmanák (papi kaszt) vallása. A védikus kor után és Buddha
születése előtt keletkeztek az első prózai Upanisádok. amelyek a Védák végét,
betetőzését jelentik. Az Upanisádokban a korábbi rituális elemek háttérbe
szorultak, és a filozofikus gondolatok léptek előtérbe. Ezekben az a végső
titkos tanítás fogalmazódott meg, hogy a kozmosz lényegét kifejező brahman és
az egyén végső lényegét alkotó álmon végső soron azonos. Buddha korában már
jelen volt a létformák körforgásának és a reinkarnációnak a gondolata.
Ismeretes volt a karma (szanszkritul: tett, cselekvés) tana, miszerint a jó és
a rossz cselekedetek szabják meg a következő létformát. A kor fontos kérdése
volt, hogy miként lehet kilépni a létkörforgásból. Ebben az időszakban jelentek
meg a panivrádzsakák (vándorok), akik előtt a védikus hagyomány már hitelét
vesztette, kritizálták az áldozati szertartásokat, kétségbe vonták a
kasztrendszert, és megkérdőjelezték a bráhmanák örökletes előjogait. E
vándoraszkéták könyöradományokon élve a szellemi szabadságot keresték. Amikor
Buddha elhagyta a palotáját, mestereitől megismerte a számkhja és a jóga
bölcseletét és gyakorlatát, s parivrádzsakákhoz csatlakozott, tehát ismernie
kellett a tanításaikat. Ezen előzmények ismeretéből nézve a buddhizmus nem
tűnik valamiféle radikálisan új tanításnak, inkább az ősi indiai vallási
hagyományok megtisztításának.

A VALLÁSALAPÍTÓ

A buddhizmus mint történeti jelenség Gautama Sziddhártha tanításának
tekinthető, aki a Sákja-nemzetség szülötteként Lumbiníben látta meg a
napvilágot. A születési idejét a hagyományok Kr. e. 563-ra, míg a legújabb
történészi kutatások Kr. e. 485-re teszik. Sziddhártha ksatrija család fia volt
egy törzsi alapokon szerveződő köztársaságban, a mai India és Nepál
határvidékén. A későbbi buddhista hagyomány azonban apjáról mint királyról,
róla pedig mint hercegről beszél. A gyermek születésekor egy Aszita nevű jós
azt jövendölte, hogy vagy világuralkodó, vagy világtanító lesz belőle. Szülei a
Sziddhártha nevet adták a fiúnak, ami annyit jelent: "aki beteljesítette a
célját". Anyja, Májádévi a szülés után nem sokkal meghalt. Suddhódana, a gazdag
apa előkelő nevelésben részesítette fiát, s 16 éves korában rangjához illő
feleséget szerzett neki, akit Jasódhanának hívtak.

Sziddhártha boldog családi életet élt, felesége egy fiúval ajándékozta meg.
Azonban négy látomása révén olyan erős élmény érte, hogy elhatározta, változtat
az életmódján. A négy látomás egy-egy kocsiútról szólt, amelyek során látott
egy öregembert, egy beteget, egy halottat, végül egy vándoraszkétát. Ezek
hatására egyik éjszaka - apja tudta nélkül - elhagyta a családját és a
kényelmes életet, levágatta a haját, s délre indult, hogy megtalálja az
igazságot és a kötöttségektől való szabadulást. Ekkor 29 éves volt. Első meste-
e Álára Káláma lett, aki bevezette őt a meditációs gyakorlatokba. Továbbállva,
Udraka Rámaputra tanításaiban sem lelte meg az öregség, a betegség és a halál
ellenszerét, ezért öt-hat éven keresztül szigorú aszkézist folytatott
Uruvilvában. Az önsanyargatást a végletekig fokozta öt társával, akik hamarosan
tanítványai lettek. Ám az aszkézis sem hozta meg a várva várt eredményt, így
újra rendesen kezdett táplálkozni, s ekkor társai elhagyták.

35 éves volt, amikor Benáresz közelében leült egy fügefa alá, hogy a halál és
újjászületés misztériumáról elmélkedjen. Reggelre megértette a létezés valódi
természetét, azaz megvilágosodott, Buddhává vált. Néhány hétig a fa körül
maradt, és átgondolta elmélkedésének következményeit, majd kétely támadt benne,
hogy mások egyáltalán megérthetik-e őt. Végül megjelent előtte egy Szahampati
nevű istenség, aki rávette a tanításra. Először valamikori mestereit akarta
felkeresni, de azok már nem éltek, így Szárnáthban volt aszkétatársait kezdte
tanítani. Ezt az eseményt a buddhista hagyomány a Tan kerekének
megforgatásaként emlegeti. Hamarosan megszaporodtak a tanítványai, akiket
széjjelküldött Indiában, hogy hirdessék a tant. Tanítványi közösségéből Buddha
megalapította a szanghát, és hátralevő idejét a tanításnak szentelte. 80 éves
korában ételmérgezésben halt meg Kusínagarában. Tanítványi közösségében
szándékosan nem hagyott utódot maga után, célja az volt, hogy a Dharma (Tan)
legyen a tanítójuk. Utolsó szavai ezek voltak: "minden összetett dolog ki van
téve az enyészetnek, törekedjetek fáradhatatlanul."

KIBONTAKOZÁS, ELTERJEDÉS

A buddhizmus történetének első időszaka a Tan kerekének megforgatásától Asóka
király fellépéséig tartott. Buddha, látva tanításainak sikerét, felhatalmazta
követőit, hogy ők is felvehetnek új tagokat a szanghába, és széjjelküldte az
első hatvan tanítványát. Ez a korai közösség vándorló rend volt, tagjai, a
bhiksuk a szabad ég alatt háltak, és koldulásból tartották fenn magukat. Buddha
az általa előírt szabályokat mindig hozzáigazította az adott embercsoport
képességeihez és körülményeihez. Buddha halála után a havi közös szertartások
biztosították a szangha közösségét. A korai gyülekezet tagjai leginkább a
bráhmana és a ksatrija kasztból kerültek ki, de a tagság nyitott volt a többi
kaszt számára is, hiszen Buddha tagadta az emberek társadalmi különbségének
bármiféle szellemi érvényét. A Beérkezettnek voltak világi követői is, akiknek
feladatát a szerzetesek anyagi támogatásában jelölte meg. Buddha halála idején
tartották a szerzetesek az I. zsinatot Rádzsagrihában, ahol Ánanda vezetésével
a törekvők megpróbálták meghatározni és szóban rögzíteni a Megvilágosodott
tanításait. Azok a szerzetesek, akik nem vettek részt ezen az összejövetelen,
nem is tekintették magukra nézve kötelezőnek az ott elfogadottakat. A Kr. e.
345-ben megtartott II. zsinaton, Vaisálíban feltehetően bekövetkezett a szangha
szakadása, bár erről a théravádin beszámolók nem tesznek említést, csak azt
jegyzik meg, hogy a laza erkölcsű bikhsuk külön összejövetelt tartottak. A II.
zsinaton egyes szerzeteseket megvádoltak, hogy megszegik a magatartási
szabályokat. Így jött létre a Szthaviraváda és a Mahászangha, ez utóbbiak
voltak a megvádoltak. A mahászanghikáknak is volt saját kánonjuk, amely később
a középkori iszlám betörés során elpusztult. Ez utóbbi nem mahajána iskolának
két fontos tantétele volt, amelyet a szthaviravádinok nem fogadtak el. Az egyik
Buddha világfelettiségének a tétele (lokottara = ami e világon túl van), mivel
a mahászanghikák különleges lénynek tartották Buddhát. Innen datálhatók a
Buddha-életrajz csodás elemei és a Buddha előző életeit elmesélő dzsátaka
irodalom. Azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy Buddha sohasem vált a
közel-keleti vallások értelmében vett istenné. Ennek az iskolának a másik
újszerű tanítása, hogy Buddha előző életében bejárta a bódhiszattva tíz
szintjét.

A Szthaviraváda közösség egyik iskolája a ma is virágzó théravádin irányzat,
mely Délkelet-Ázsiában terjedt el. Erre a közösségre a tanításokat illető erős
konzervativizmus jellemző. A nem théravádin krónikák tudósítanak a II. zsinat
után mintegy 30 évvel Pataliputrában lezajlott összejövetelről, mely Mahádéva
vezetésével folyt le. Ezen Mahádéva kijelentette az arhatról (buddhista szent),
hogy benne is lehetnek nyomai a tudatlanságnak. Ezt többen az arhateszmény
leértékelésének fogták fel, és ellenzékbe vonultak. A király, mivel többen
osztották Mahádéva véleményét, nekik adott igazat, így kapták a Mahászangha
(nagy közösség) nevet. A buddhista szangha ekkorra már nem vándorszerzetesek
laza közössége, hanem jórészt letelepedett kolostori közösség, így született
meg a vinaja, a rend fegyelmi szabályzata. Mivel az egyes közösségek
földrajzilag távoli területeken éltek, igen laza kapcsolatban álltak egymással,
így eltérő vinaja-szabályzatokat hoztak létre. A különböző területeken
kialakultak az egyes avatási családok, a nikáják. Egyre inkább a
vallásgyakorlat részévé vált Buddha személyének a tisztelete, így
életeseményeinek fontosabb színhelyein sztúpákat építettek. Ebben a korai
korszakban a buddhizmus elterjedt Nyugat- és Közép-Indiában.
A buddhizmus történetének második korszaka a Maurja-dinasztia harmadik
királyának hatalomra kerülésével kezdődött. Asóka (Kr. e. 269-232) erőteljes
terjeszkedő politikát folytatott, és az indiai szubkontinens jó részét a
hatalma alá vonta. A hódítás borzalmaitól megcsömörlött Asóka talán felismerte
a buddhizmus államegyesítő, hatalomszilárdító szerepét, így Buddha követőjévé
vált. Ezután kezdte a Dharma általi hódítás politikáját: a Tan érdekében
ediktumokat hozott, amelyeket vasoszlopokra és sziklafalakra vésetett. Asóka
másik nagy tette az volt, hogy missziókat küldött a környező országokba, a Srí
Lankára induló missziót személyesen a fia, Mahinda vezette. Így jutott el a
buddhizmus Észak-Kanarába, Kamátakába, Kásmírba, a Himalája déli vidékeire
(Tibetbe nem), Srí Lankára, Burmába és a baktriai görög királyságokba (a mai
Afganisztán területére). A missziók többsége azonban nem járt sikerrel. Asóka
halálos betegen a szanghának adományozta kincstára jelentős részét. Az új
uralkodóház első királya, Pusjamitra Sunga üldözni kezdte a buddhizmust, ám
ennek ellenére ekkor bontakozott ki a buddhista művészet virágkora Indiában.
Itt kell megemlíteni Perzsiát Kínával összekötő Selyemút megnyitását Kr. e.
115-105 között, mely az elkövetkező századokban tovább épült, és nagyban
elősegítette a buddhizmus terjedését Ázsiában. A Selyemút révén északi irányba
is elindult a buddhizmus, az Kr. e. I. században előbb Közép-Ázsiában (Khotán),
majd Kínában is megjelent.

A Dharma következő nagy támogatója az Északnyugat-Indiát meghódító kusán nép
királya, Kaniska (Kr. u. I-II. sz.) volt, aki Pésávarban nagy kolostort
építtetett, és az ő védnöksége alatt folyt le a IV. zsinat Kásmírban. Hamarosan
a Szátaváhana dél-indiai dinasztia uralta a Dekkán nagy részét, akik szintén
lelkes támogatói voltak a buddhizmusnak. Az időszámítás körüli időktől
jelentkeztek azok az "új" tanítások, melyek az új szútrákban fogalmazódtak meg.
(Ezek a szövegek a Páli Kánonban nem szerepelnek.) E tanok követői a 4.
századtól kezdték magukra használni a mahájána (= nagy jármű, széles út,
amelyre sokan felférnek) kifejezést, megkülönböztetésként a kevesek útjától, a
hínajánától.

A 2. századtól egy másik sajátosság is megfigyelhető az indiai buddhizmus
egyes vidékein: a tantrizmus. Ez a pánindiai jelenség mindegyik indiai
vallásban megjelent és rohamosan terjedt, a 8. századra teljesen ismertté vált.
A tantra legfontosabb központjai Északnyugat-India, különösen Kásmír,
Északkelet-India, elsősorban Asszám, valamint Dél-India, főképpen Ándhrá. A
tantrikus gyakorlatok kialakulása párhuzamosan zajlott a buddhizmusban és az
éppen akkor formálódó hinduizmusban. A tantrikus buddhizmus így egyre kisebb
eltérést mutatott a hinduizmustól. A 4. században a buddhizmus megjelent
Észak-Koreában is, ahonnan a 6. században átkerült Japánba. Indiában a
brahmanikus vallás folytatójaként kialakuló hinduizmus egyre jobban
megerősödött, és kezdte kiszorítani a buddhizmust. Ennek a folyamatnak az
elősegítői voltak az olyan nagy hindu tanítók, mint Sankara és Kumárila, akik
támadták a buddhizmust. A 7. század elején az államalapító tibeti király,
Szongcen Gampo (600-649) udvarában megjelent a buddhizmus. A 8. század közepén
Padmaszambhava, a Szvat-völgyi tantrikus varázsló sikeres térítést végzett a
tibetiek körében. 779-ben Tiszong Decen (755-797) Tibetben államvallássá tette
a buddhizmust. A tibeti támogatás és az indiai mostoha körülmények hatására az
észak-indiai szerzetesek közül egyre többen mentek a Himaláján túlra. Ezt a
folyamatot felgyorsították a betörő moszlimok. Így válik Tibet a mahájána
tradíció új központjává. A Dharma igazi hanyatlása akkor következett be
Indiában, amikor az iszlám hódítók betörtek, és Észak-India egész területét
megszállták. A moszlimok lerombolták a nagy hírű buddhista egyetemeket, és
felégették a könyvtárakat. Dél-Indiában a théravádin hagyományt az iszlám nem
veszélyeztette, itt azonban a 8. századtól a saivizmus előretörése szorította
ki a Tant. A déli területeken a 16-17. századig maradt fenn a buddhista
szangha.

ISKOLÁK

A buddhizmus Buddha halála után nagymértékben elterjedt az ázsiai kontinensen,
és a különböző területeken jelentős változáson ment át. A Buddha által
eredetileg tanított kultuszmentes tan hamarosan kevésnek bizonyult az őt követő
tömegek számára, akik számtalan kultuszformát alakítottak ki. Buddha úgy
beszélt tanításairól, mint egy tutajról, melyet nem cipelünk magunkkal, miután
átkeltünk a túlsó partra. Toleráns mivolta következtében a buddhizmus mindenütt
erősen szívta magába a helyi vallási formákat. A népi vallási elemek azonban
mind átértelmeződtek, és a végső megszabadulás szolgálatába állíttattak. Mivel
a buddhizmus nem dogmatikus vallás, az így kialakult sokféleség nem okozott
komoly konfliktust a létrejövő irányzatok között. A buddhizmus iskoláit két
vagy három járműbe sorolhatjuk. A srávakajána (régebbi nevén hínajána vagy kis
szekér, melyet lekicsinylő jellege miatt nem használnak napjaink buddhistái)
Délkelet-Ázsiában terjedt el. Ideálja az arhat és a szerzetesség. Ez a jármű a
buddhizmus első sajátosságát, a szenvedéstől való megszabadulást hangsúlyozza.
Beállítottsága realisztikus, princípiuma az erkölcs. A mahájána vagy nagy
szekér kocsija Indiától északra terjedt el. Ideálja a bódhiszattva, amely az
együttérzésre helyezi a hangsúlyt. A bódhiszattva úgy törekszik a buddhaságra,
hogy közben a világ minden szenvedő lényének segítségére váljék. Ez az irányzat
idealisztikus beállítottságú, princípiuma a bölcsesség. A követői a buddhizmus
második sajátosságára, a világ szenvedéseinek felvállalására helyezik a
hangsúlyt. A harmadik a vadzsrajána járműve, mely a tibeti kultúrkörben terjedt
el. Ideálja ennek is a bódhiszattva, beállítottsága mágikus, és princípiuma a
misztikus eggyé válás. Lényege a világ átalakíthatóságának felismerése, azaz a
szarvszára és nirvána relativitásának a tanítása. Ez a tudat egyetemes
teremtőerejére épít, amely a buddhizmus harmadik sajátossága.

A buddhizmus különböző iskolái háromféle alapon csoportosíthatók. Az első
szerint az iskolák a magatartási szabályok, azaz a vinaja különböző változatai
alapján jöttek létre. A buddhizmus történetében a szangha szakadását mindig az
eltérő vinaják okozták, és sohasem az eltérő filozófiai értelmezések. Az
iskolák másik csoportosítása a tantételek különbözősége alapján történhet, így
beszélhetünk különböző vádákról. A más-más tantételeket valló szerzetesek
egy-egy kolostorban békében éltek együtt, mivel nem minden vádárak volt külön
vinajája. Az iskolák harmadik csoportosítása a különböző filozófiai rendszerek
szerinti elkülönülés. A buddhista hagyomány négy bölcseleti iskolát említ:
szarvásztivádin, szautrántika, madhjamaka és jógácsárin, az első kettő
hínajána, míg a második pár mahájána eszmeiségű. A különböző nikáják tagjai
szabadon elfogadhatták bármely filozófiai iskola tanításait.

SZENT SZÖVEGEK

A Buddhista Kánon a hagyomány értelmében magától Buddhától ered. A théravádin
tradíció szerint a szöveget a szerzetesek közössége Ánanda és Upáli felmondása
alapján az I. zsinaton Rádzsagrihában Kr. e. 480-bar rögzítette. A buddhizmus
kutatói ezt ma igen valószínűtlennek tartják, mivel a fennmaradt Páli Kánon
egyes részei olyan eseményekről számolnak be, amelyek jóval a zsinat után
történtek. A különböző korai iskoláknak feltehetően saját kánonjuk volt,
azonban napjainkra csak egyetlen változatban őrződött meg a teljes Buddhista
Kánon, és ez a théravádin iskola páli nyelvű kánonja. A hínajána országok
mindmáig ezt tartják Buddha szavai egyetlen hiteles forrásának. Ezt a páli
nyelvű gyűjteményt Buddhagósza állította össze és fordította le pákra valamikor
az Kr. e. 5-4. században, azonban csak a Kr. e. I. században jegyezték le Srí
Lankán. A páli gyűjteményt Tipitakának nevezik, ami hármas kosarat jelent,
mivel a szöveget három nagy tartalmi egységbe sorolták, és egykoron a szöveg
egyes részeit tartalmazó papírtekercseket egy-egy kosárban tárolták. A Kánon
első része, a Vinaja-pitaka a buddhista szerzetesek és apácák életét szabályozó
szövegeket tartalmazza. A különböző buddhista iskolák már a kezdetektől eltérő
szerzetesi szabályrendszert használtak, mára hét különböző vinaja maradt fenn.
Különbségek azonban csak apróbb szabályokban és előírásokban vannak. A kánoni
vinajagyűjteményben a kolostori közösségek szabályzata nincsen benne, aminek
többek között az lehet az oka, hogy a Megvilágosult legkorábbi követői vándor
szerzetesek, bhiksuk voltak. A Kánon második része, a Szútra-pitaka a Buddha
tanbeszédeinek gyűjteménye. A Páli Kánonban 5000 szútra található, azonban nem
ez volt az egyetlen ilyen gyűjtemény, hiszen Közép-Ázsiából előkerültek
szanszkrit, prakrit és gandhárai nyelvű töredékes Szútra-pitakák. A szútrák
bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy Buddha milyen alkalomból, hol és kiknek adta
elő a tanítást. Az ebben a kosárban található szövegek Buddha 45 éves tanítói
tevékenységét reprezentálják. A tanítások központi gondolatát gyakran későbbi
betoldások keretezik. A Szútra-pitaka szövegei sokfélék, vannak filozófiai
jellegűek, anekdotikusak, költőiek, szárazak és humorosak. A harmadik kosár, az
Abhidharma-pitaka a buddhista tanítások rendszeres, filozófiai jellegű
összefoglalása. Az abhidharma annyit jelent: magasabb rendű tanítás, tehát
ebben találjuk a kánon elvontabb fejtegetéseit. Ennél a szövegnél mutatkoznak
meg a leginkább a különféle buddhista iskolák közötti különbségek, ezért minden
iskolának megvan a saját Abhidharma-szövege. A szautránikák nem fogadják el az
Abhidharmát, mivel szerintük a kánon a Szútra-pitakával zárul.

A szent iratok fontos csoportját képezik a mahájána szútrák, melyek az Kr. e.
1. századtól a Kr. u. 5-6. századig keletkeztek. Az északi buddhista hagyomány
ezeket is a történelmi Buddhától eredezteti, mivel szerintük volt egy másik I.
zsinat, melyen Madzsusrí bódhiszattva vezetésével gyűjtötték egybe a szútrákat.
Ezek középind vagy szanszkrit nyelven íródtak, s napjainkra 600 mahájána szútra
maradt fenn szanszkrit, tibeti és kínai nyelven. Ezek a szövegek nem történeti
jellegűek, mint a Páli Kánon szútrái, hanem filozófiai magyarázatokat
tartalmaznak. Amíg a hínajána hagyomány szent nyelve a páli, addig a mahájánáé
a szanszkrit.

Meg kell még említeni a Tibeti Kánont, melyet Putön láma (1290-1364) állított
össze a tibeti fordítások alapján. Ez két gyűjteményből áll, a 108 kötetes
Kagjurból és a 225 kötetes Tengjurból. Az előbbit tekintik Buddha szavainak,
míg az utóbbit a magyarázatoknak.

ALAPVETŐ TANÍTÁSOK

Buddha tanításainak minden eleme a felébredés szolgálatában áll. Buddha
tevékenysége leginkább egy orvoséra hasonlít, aki a beteg emberi lelkeknek
megmutatja a gyógyulás útját. Buddha elvetett minden tudományos filozófiai
rendszert, mivel azok nem segítik elő a megvilágosodást, pedig Indiában a Kr.
e. 6-5. században 62 filozófiai felfogásmód volt ismeretes. Buddha nem
filozófiai vagy vallási dogmákat nyilatkoztatott ki, hanem az emberi
gondolkodás, érzelemvilág és akarás teljes megváltoztatására törekedett, ami
nélkülözhetetlen előfeltétele a létkörforgásból való megszabadulásnak. A
buddhista tanítások legfőbb sajátja a lélek békéje. Buddhát semmi más nem
érdekelte, mint a szenvedés legyőzése. Buddha nem a hitre építette tanításait,
s felszólította tanítványait, ne fogadják el azokat fenntartás nélkül, mindig
győződjenek meg a gyakorlatban a tanok igazáról. Buddha az emberi értelmet és
megismerőképességet célozta meg tanításaival. A buddhista szellemiségtől
teljesen idegen a tanítások rákényszerítése valakire. Buddha hangsúlyozta a más
vallásokkal szembeni teljes türelmet. Egy buddhista minden további nélkül
vallhatja magát valamely más vallás hívőjének, azonban ezt a buddhizmus világi
tevékenységnek tekinti. Buddha tisztelte a konvencionális vallásosság
társadalmi szerepét, és fontosnak tartotta az ősi törvények és jogok
betartását.

A buddhista tan felfogásának három szintje van.
1. A pusztán hallomásból ismert bölcsesség, a srutamají pradzsnyá.
2. A gondolkodás által kialakított felfogás, a csintámají pradzsnyá, amelyre
csak meditáció révén lehet szert tenni.
3. A létezés révén kialakult felfogás, a bhávanámají pradzsnyá, amely a tanítás
legmélyebb rétegeit is áthatja.

A buddhizmus tanításainak alapja a Négy Nemes Igazság, amelyet Buddha a
benáreszi beszédében fejtett ki, és amelyet minden irányzat egyaránt elfogad:
1. A szenvedés nemes igazsága azt mondja ki, hogy mindenfajta létezéssel együtt
jár a szenvedés. Születni szenvedés, betegnek lenni szenvedés, öregnek lenni
szenvedés, meghalni szenvedés, de a gond, a panasz, a fájdalom, a szomorúság, a
csüggedés, a vágyott cél el nem érése is mind-mind szenvedés. Lehetetlen, hogy
ami alá van vetve a betegségnek, öregségnek, halálnak, az meg ne betegedjen,
meg ne öregedjen, és meg ne haljon.

2. A szenvedés keletkezésének nemes igazsága. A szenvedés oka a létszomj,
amely az egyik újjászületésből a másikba visz. Három tényezője van: a) a
gyönyör szomjúhozása, b) a keletkezés szomjúhozása, c) az elmúlás, azaz valami
megszüntetésének a szomjúhozása. A létszomj mindig a tudatlanságból származik.

3. A szenvedés megszüntetésének nemes igazsága. A szenvedés felszámolható a
létszomj teljes vágytalansággal való kioltásával.

4. A szenvedés megszüntetéséhez vezető út nemes igazsága. Ez nem más, mint a
Nemes Nyolcrétű Ösvény, az az út, amelyen minden buddhista halad. Az ösvény
egyes összetevői nem lépcsőfokok, hanem alkotórészek, egy bizonyos fejlődés
után mind a nyolcnak egyszerre, egymást támogatva kell megjelennie. Amíg
azonban ezt a fokot el nem érjük, addig szükséges egy bizonyos sorrend. Az
ösvény részei: 1. a helyes szemlélet, 2. helyes szándék, 3. helyes beszéd, 4.
helyes cselekvés, 5. helyes életmód, 6. helyes erőfeszítés, 7. helyes éberség,
8. helyes elmélyedés.

Az éntelenség fogalma Buddha beszédeiben szerepel, ezért minden irányzat
elfogadja, de az értelmezése iskolánként eltérő. A bráhmanikus korban, így
Buddha idejében alaptanítás az átmar elfogadása, amely egy anyagtalan,
halhatatlan, életről életre vándorló önvaló, amely minden élőlény sajátja.
Buddha alaptanítása, hogy minden mulandó, mivel a világ mikrokozmikus
struktúrája nem atomi, hanem állandóan változó energia-összhatások eredménye.
Buddha szerint a létező világnak nem tárgyi, hanem dinamikus jellege van. Így
az emberben sincs semmi változatlan mag, a személyiség is csak változó
konstelláció. Ha lenne bennünk valami változatlan, akkor ahhoz valóban lehetne
ragaszkodni. Euddha szerint mivel bennünk minden feltételhez kötött és
átmeneti, az "én" csak puszta illúzió, káprázat.

A buddhista világmagyarázat rendszere a függő keletkezés tanítása. A világ
dolgai és jelenségei szükségszerűen más dolgoktól függnek, a függés azonban
mindig kölcsönös, ezért nem oksági láncolatról van szó. A dolgokat,
jelenségeket egy láncolat fűzi össze. A kondicionált keletkezés láncolatának
elemei: 1. a kiindulás mindig a nemtudás, 2. ebből keletkeznek a karmikus
képzelőerők, 3. amelyek megteremtik az értudatot, 4. ez pedig a szellem és a
test dualitását eredményezi. 5. A szellem és a test viszonya az érzéki
tevékenységet, 6. ez az érzéki tapasztalatot, 7. ami az érzést, 8. az pedig a
létszomjat, 9. a szomj a kötődést, 10. a kötődés a létesülési folyamatot, 11. a
létesülési folyamat az újjászületést, 12. ez pedig a halált idézi elő.

Buddha többféle meditációs módszert is tanított. A meditáció a buddhista
vallásgyakorlat legfontosabb eleme, amelynek segítségével a tudatot a nem
megvilágosodott állapotból közvetlenül át lehet vezetni a megvilágosodott
állapotba. "Bizony, a bölcsesség az elmélyedésből fakad, elmélyedés nélkül a
bölcsesség megfakul" - írja a Dhammapada. Buddha ráébredt arra, hogy a
spekulatív kutatás a végső válaszok esetén nem célravezető eszköz, mivel az
ember kizárólag akkor lát tisztán, ha minden kutatási tevékenysége szünetel. Az
ember megszokásból megpróbál tudatossá válni, azonban éppen ez a szándék teszi
szétszórttá. A helyes út a meditáció, melynek alapja a ragaszkodások
elengedése, mindennek az elengedése. Ez úgy következik be, hogy a meditáció
során megértjük: az önálló tudat képzete káprázat csupán, melyet az elillanó
tudatpillanatokhoz kötődésünk okoz. Amíg az állandóság képzetével szemléljük a
világot, addig ragaszkodások (aggodalom, harag, irigység, félelem, bosszúvágy,
kétség, ostobaság stb.) támadnak bennünk, és szenvedünk.

A meditáció a tudat szándékos kiüresítése, amelynek révén kialakul a tudat
tisztasága, az üresség, a támasz nélküli állapot. A meditáció azt jelenti, hogy
a törekvő együtt halad a tudati energiák áramlásával. A rendszeres meditáció
eredménye az éberség, amikor a törekvő éber tudattal elenged mindent, azaz nem
ragaszkodik semmihez. A két legfontosabb meditációs gyakorlat a buddhizmusban a
légzés tudatosítása és a határtalan szemlélődés.

A buddhista tanítások beszélnek egy feltételeken túli

Letöltehető fájl(ok):
Letöltés 0_buddhizm.txt (61 kb)

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség