Főoldal Újdonságok Fórum
Kateketikai ötletek
Áldások, imádságok
Szentségek
Szilvarérum
Színdarabok
Humor
Énekek
Katekézisek
Versek
Előadások
Hittanóra - vázlat, ötletek
Történetek
Segédanyagok
Technikai segítség

Szertartáskönyvek

hittanterem[kukac]plebania.net
Levél a szobafelelősnek

 
HITTANTEREM

Szítsátok fel a lángot (Mi köze van a Lélekkeresztségnek a keresztény beavatáshoz?) (Szentségek / 2. Bérmálás)
Bekerült: 2002.07.19. 15:02
Megnyitva: 8464. alkalommal

Szítsátok fel a lángot
Mi köze van a Lélekkeresztségnek a keresztény bevatáshoz?

Tartalom:
Buzdító levelek
Egyik tábornak sem sajátja
A meggyengült közösségnek megtérésre van szüksége
A Lélekben mélyebben elmerült életre van szükségünk
A keresztény beavatás keresztség a Szentlélekben
A Szentlélekben való keresztség nyilvános szertartás és mérvadó
Mit tegyünk tehát?


Buzdító levelek

ALEXANDRIAI EGYHÁZMEGYE
4400 COLISEUM BLVD
P.O. BOX 7417

ALEXANDRIA, LOUSIANA 71300 PÜSPÖKI
(318) 445-2401 HIVATAL
1990. december 7.

Krisztusban kedves barátaim!

1967. február 18-án a Duquesne Egyetem (Pittsburg, Pennsylvania) kollégiumának egy lelkigyakorlatos csoportja nagy erővel tapasztalta meg Isten ígéretének beteljesülését. Isten, az Ő nagy szeretetében, új kegyelmi pillanatban árasztotta ki Lelkét. Megtapasztalták a lélekkeresztség tényét és erejét. Amit a keresztség és a bérmálás szentségében átéltek, elevenebbé és valóságosabbá vált bennük.

A jelen dokumentum és sok más tanulmány alapján világos, hogy a Pünkösd kegyelme, amit a Szentlélekben való keresztségként ismerünk, nemcsak a különböző mozgalmak, hanem az egész Egyház sajátja. Sőt, valójában semmi újat nem jelent, hanem része annak a tervnek, amelyet Isten az Ő népe számára készített a Jeruzsálemi első Pünkösdtől az Egyház történelmének századain át.

Valóban, az Egyházatyák írásai alapján ezt a pünkösdi kegyelmet az Egyház életében és működésében a keresztény élet számára mértékadónak és a keresztény beavatás teljessége szerves részének tekintették.

A Karizmatikus Megújulás Országos Szolgálati Bizottsága bízik abban, hogy e dokumentum közzététele újabb lendületet ad a pünkösdi kegyelem teológiai vizsgálatának, s így mind többen eljuthatnak Isten egész népe számára készített tervének teljesebb megismerésére. Emellett bölcs lelkipásztorok vezetésével olyan modellek születhetnek, amelyek segítségével megvalósulhat e dokumentum alapjául szolgáló gondolat, nevezetesen, hogy a Szentlélekben való keresztség az Egyház nyilvános liturgikus életének része.

Isten, aki e művet megkezdte, az Ő tervei szerint és a maga idejében teljesítse is be azt! Békesség nektek!

Őszinte hívetek az Úrban,
Főtisztelendő Sam G. Jacobs
Alexandriai püspök


4865 Eleven Mile, Rd.
Rockford, Michigan 49341
(616) 866-0931
MINT AKI SZOLGÁL

Kedves Barátaim!

A "Szítsátok fel a lángot" kiadását széleskörű tanácsokozás előzte meg. A Karizmatikus Megújulás céljából létrehozott ad hoc bizottság két alkalommal tanácskozott a készülő kéziratról. Kérésünkre más bizottságok néhány tagja is elolvasta az első változatot. A végleges szöveg észrevételeink figyelembevételével és felhasználásával készült. Egész szívvel buzdítjuk püspöktestvéreinket, hogy komolyan tanulmányozzák és terjesszék e füzetet lelkipásztori munkatársaik között. Úgy hiszem, megvan benne az erő ahhoz, hogy fellendítse az evangelizációt és az R. C. I. A.-t [Felnőttek Keresztény Beavatási Szertartása - ford. megj.]. A kiadvány kifejezetten tárgyalja az evangélikus egyházak befolyását napjainkban.

Köszönöm, hogy foglalkoztak ezzel a kérdéssel.

Az Úr Jézusban
Joseph C. McKinney


Mi köze van a Lélekkeresztségnek a keresztény bevatáshoz?
Egyik tábornak sem sajátja

"Megkaptátok a Szentlelket, amikor hívők lettetek?" (ApCsel 19,2). Szent Pálnak erre a kérdésére mi, katolikus keresztények egész szívvel "igen"-t válaszolunk, mert a beavatás szentségeiben valóban megkaptuk a Szentlelket. Mégis előttünk áll a kihívás, hogy a Jézus Krisztushoz való mind mélyebb megtérés által "szítsuk fel magunkban" Istennek ezt az ajándékát (2Tim 1,6).

Mi, alulírottak, az Egyesült Államok katolikus egyháza püspökeinek és lelkipásztori vezetőinek címezzük írásunkat, hogy megosszuk velük azon meggyőződésünket, miszerint a keresztény élet legteljesebb megvalósulásának kulcsa az, amit néhány korakeresztény író "Szentlélekben való keresztség"-nek nevezett. Ebben az írásban a "Szentlélekben való keresztség" alatt a keresztény beavatást és a beavatásnak a keresztény tapasztalat általi megújítását értjük. Az ősegyház a Szentlélekben való keresztséget a keresztény beavatás megjelölésére használta. Ha most ezt a kifejezést az eredeti szentségi kegyelem felélesztésére alkalmazzuk, az semmiképpen sem jelent második keresztséget. Nem kívánjuk azt sugalmazni, hogy a "Szentlélekben való keresztség" csak a karizmatikus megújulásban fordul elő, mivel lelkipásztori tapasztaltaink és teológiai reflexióink által arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a "Szentlélekben való keresztség" kegyelme az egész egyházat érinti.

A Szentlélekben való keresztség nem sajátja sem a liberális, sem a konzervatív tábornak. Emellett nem azonosítható egyetlen mozgalommal, bizonyos imádkozási, istentiszteleti vagy közösségi formával sem. Ellenkezőleg, hisszük, hogy a Szentlélekben való keresztség ajándéka mindazok keresztény örökségének része, akik a szentségi beavatás által az Egyházhoz tartoznak.

Ezt a kis könyvet az Egyesült Államokbeli Katolikus Karizmatikus Megújulás Országos Szolgálati Bizottságának felkérésére állítottuk össze, ugyanakkor élveztük a Katolikus Karizmatikus Megújulással foglalkozó püspöki ad hoc bizottság bizalmát és bátorítását is. Ezen állásfoglalást olvasóinknak imádságos meggondolásra és véleményalkotásra ajánljuk.


A meggyengült közösségnek megtérésre van szüksége

A II. Vatikáni Zsinat által megkezdett munka az egész Egyház számára a reménység és öröm forrásává vált. Az azóta végbement lelki megújulás a híveket lelkesítette és bátorította. Emellett azonban még számos olyan terület van, ahol növekedésre van szükség és ahol a Lélek ereje még igencsak hiányzik.

Tapasztalataink szerint e tekintetben az egyik legjelentősebb tényező egy teljesebb mértékben evangelizált és evangelizáló közösség igénye. Ma ez az igazság, amint tapasztaljuk, egyre sürgetőbben nehezedik ránk. A családi élet felbomlása, a papi és szerzetesi hivatások csökkenése, a mértéktelen fogyasztás, a szegényekről való megfeledkezés és még sok más tényező jelzi a keresztény közösség meggyengült helyzetét. Ez a közösség a szekularizált világ prédájává vált, amelyben gúnyt űznek az evangéliumból, és leértékelik az emberi személynek, mint Isten gyermekének központi szerepét. Egyre több katolikus találja úgy, hogy nehéz hagyományaink és egyházunk tanítása szerint élni. Szent Pálnak az a figyelmeztetése, hogy küzdjünk "a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világ kormányzói" ellen (Ef 6,12), megdöbbentően időszerűvé vált.

Nyilvánvaló, hogy megtérésre van szükség. Egy meggyengült közösség aligha képes megteremteni azokat a körülményeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a családok átadhassák a hitet a jövő nemzedékeknek, s hogy megfelelő számú hivatás álljon az egyház szolgálatára. Egy meggyengült közösség nem képes visszanyerni azokat a különféle népcsoportokhoz tartozó személyeket, akik más vallási gyülekezetek vonzáskörébe kerültek. Egy meggyengült közösség nem képes eleven hittel megtölteni megújított liturgiánkat, és nem lehet támasza egy olyan plébániának, amely a Szentlélekben való életre törekszik. Egy ilyen közösség nem képes hatékony evangelizációra, nem tudja továbbadni hitét a gyermekeinek, nem képes elérni azokat, akik elsodródtak tőle, tehát nem tudja az egyházat megjeleníteni és annak sajátos küldetését betölteni.

Az RCIA (Felnőttek Keresztény Beavatási Szertartása, [=OICA]) végrehajtása során az érintett területek figyelemreméltó találkozása tapasztalható. Pontosabban, az újonnan beavatott kereszténynek szüksége van a közösség támogatására, hogy a beavatási szertartással ünnepelt személyes és közösségi megtérésben növekedjék. Mindazonáltal nem elégséges a struktúrák megváltoztatása vagy bizonyos programok végrehajtása. "Az Egyház ... tudja, hogy a legtökéletesebb társadalmi szervezetek, a legeszményibb rendszerek is egyhamar embertelenekké válhatnak, ha szívben és lélkben meg nem térnek azok, akik e társadalmakban élnek, és azok is, akik e társadalmakat vezetik."


A Lélekben mélyebben elmerült életre van szükségünk

Úgy hisszük, hogy e problémák megoldása a Krisztushoz való mély és személyes megtérésben, a megszentelődésben és a Szentlélekkel teljesebben áthatott életben rejlik.

Az evangélium középpontjában Jézusnak a megtérésre felszólító üzenete áll: "Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban" (Mk 1,15; Mt 4,17). A bűnbánat a szívben kezdődik azzal, hogy szembesülünk azokkal a magatartásformákkal, érzésekkel és szokásokkal, amelyek elválasztanak minket az Úrtól. A bűnbánat felszabadítja a szívet, hogy megfeleljen az isteni szépségnek, amely Jézusban személyesen megtestesült és amelyben mindazok részesülnek, akiknek élete hasonlít Jézuséhoz. A Krisztushoz való első megtérés az embert a tanítványi életre avatja fel (Lk 9,23-27). Majd a megtérés folyamatának előrehaladtával a természetes és bűnös remény keresztény reménnyé, a valóság pusztán emberi felfogása teológiai hitté, a természetes emberi szeretet jótékony szeretetté, az igazságosság emberi keresése pedig Isten Országának földi építésévé alakul át (1Kor 13,13).

A megtért keresztény tanítványi élet szigorú követelményekkel jár. Megkívánja az Isten rólunk való személyes gondoskodásába vetett bizalmat, ami teljes embert követel, s egyben felszabadít minket arra, hogy javainkat megosszuk a szegényekkel és a rászorulókkal (Mk 18,17-31; Mt 20, 16-22; Lk 12,13-34; 16,19-31; 18,18-30). Ezért elsősorban a szegények mellett kell elköteleznünk magunkat. A megtért keresztény tanítványság kölcsönös megbocsájtásra kötelez, mert ez a keresztény imádság hitelesítője (Mt 6,12; Lk 11,4). Ez a tanítványság a nyolc boldoság szerinti életre szentel bennünket (Mt 5,3-12).

A Krisztushoz való hiteles megtérés nem sajátítható ki és nem szubjektiv jellegű lépés. Több, mint érzelgős jámborság. A megtérés egy támogatást nyújtó közösségben megy végbe, amelynek hite arra kötelez minket, hogy vállaljuk a valódi Isten országa evilági építésének egyházi feladatát.

A Szentlélekben való teljesebb élet, a Lélek karizmatikus kenete az egyházat az ajándékok teljes körével ruházza fel. Az imádás, a dicsőítés és az imádság adománya elmélyíti a keresztény hit kontemplatív dimenzióját. A szolgálat ajándékai az igazságosságnak elkötelezett, keresztény szentségre törekvő életre ösztönöznek. Valamennyi karizma megújítja a Lélek iránti fogékonyságot, megújítja azt a reménykedő hitet, hogy Isten működik az emberi ügyekben, fokozza az evangélium iránti buzgóságot és az egyházi tekintély iránti tiszteletet.

Korunkban a lélekkeresztségben részesült katolikusok milliói tértek meg Krisztushoz és kötelezték el magukat az egyház szolgálatára. Ez a beavató szentségek személyes befogadásának megnyilvánulása. Amint azt a következőkben bemutatjuk, a Szentlélekben való keresztségnek része a Lélek általi megszentelődés és a különféle karizmatikus ajándékok is. A Szentlélekben való keresztség a szentmise ünneplését dicsérettel és imádással tölti meg, új jelentéssel ruházza fel a keresztény bevatás szertartását. Erősíti a kiengesztelődés szentségének mélyebb átélését és megújítja az egyházon belüli szentségi és karizmatikus gyógyító szolgálatot. A családokat olyan kegyelmi közösségé alakítja át, amelyben a gyermekek eljuthatnak a teljes krisztusi érettségre. Erővel tölti meg a papi szolgálatot. Hiteles ökumenizmusra ösztönöz.

A Szentlélekben való keresztségben részesült személyek a keresztény közösséget egy minden korábbit felülmúló módon tapasztalják meg. Sőt, a közösségben való karizmatikus megerősödés országunkban és szerte a világon az egyházat elkötelezett és hatékony evangelizálók seregével látta el, akik olyan személyekhez és helyekre viszik el az örömhírt, akiknek, vagy ahol semmi remény nem volt az evangélium meghallására. Azok közül, akiknek élete megújult a Szentlélekben való megtérés által, nagy számban döntöttek úgy, hogy az Egyházat mint szerzetesek, papok vagy diákonusok szolgálják. A Szentlélekben való keresztség átalakító ereje valóban minden korosztályú és származású embereket megérintett - laikusokat, papokat és püspököket.

Elismerjük, hogy a karizmatikus megújulásban, miként az Egyház többi részében is, voltak lelkipásztori problémák és nehézségek. Hasonlóan az Egyháznak a megújuláson kívüli részéhez, nekünk is foglalkoznunk kellett a fundamentalizmus, a tekintélyelvűség, a hibás megkülönböztetés, az egyházból kilépő emberek és a tévesen értelmezett ökumenizmus kérdésével. Ezek az eltévelyedések inkább az emberi korlátokból és bűnösségből, mint a Lélek hiteles működéséből erednek. E problémák megléte azonban sem nálunk, sem külföldön nem volt akadálya annak, hogy a katolikusok részesülhessenek a valódi lélekkeresztségben. Ezért amikor azt sugalmazzuk, hogy a fent említett problémák megoldása mindenekelőtt a Krisztushoz való mély és személyes megtérésben van, ami a Szentlélekben való teljesebb életben jut kifejezésre, akkor a keresztény beavatásnak a Szentlélekben való keresztség általi hiteles elfogadására utalunk.


A keresztény beavatás keresztség a Szentlélekben

A klasszikus pünkösdiek (protestáns pentekosztalisták) nem maguktól találták ki a Szentlélekben való keresztséget, mert az a keresztény beavatás teljességéhez tartozik, amint arról az Újszövetség és a biblia utáni első idők egyházi tanítói tanúskodnak. Péter ezekkel a szavakkal írja le a keresztény beavatás lényeges elemeit: "Tartsatok bűnbánatot ... és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneinek bocsánatára. Ezzel elnyeritek a Szentlélek ajándékát." (ApCsel 2,38) A keresztény élet a Krisztushoz való megtéréssel kezdődik, de lényegéhez tartozik a Szentlélek ajándéka is. Mind a négy evangélium úgy mutatja be Jézust, mint aki "Szentlélekkel keresztel" (Mk 1,8; Mt 3,11; Lk 3,16; Jn 1,33). Jézus megkeresztelkedésekor a Szentlélek látható alakban szállt alá (Lk 3,22 és párh.), s az ő megkeresztelkedése minden keresztény beavatás ősmintája lett. A Szentlélek ajándéka e beavatás lényegi hatása: "Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által ... Mindannyiunkat egy Lélek itatott át" (1Kor 12,13).

A Szentlélek befogadásának többféle hatása van: megszentelődés (1Kor 6,11-19); új és megtapasztaláson alapuló kapcsolat Istennel, akihez így kiáltunk "Abba, Atyánk" (Gal 4,6; Rm 8,15), és Jézussal, akit Úrnak hirdetünk (1Kor 12,3); szeretetkapcsolatra épülő egység másokkal, akikkel együtt járunk a Lélek erejével a Lélekben (Gal 5,25); szeretet, öröm, béke és a Lélek többi gyümölcse (Gal 5,22); új betekintés Isten titkaiba (1Kor 2,9-15); Isten igéjének megízlelése (Zsid 6,4-5); bátor tanúságtétel mindhalálig (ApCsel 1,8 és másutt); az igaz tanítás felismerése (1Jn 2,24-27); a dicséret, a tudás, a prófétálás, a gyógyítás adománya és más karizmák, amelyek a Krisztus által meghatározott mérték szerint Krisztus testének építésére szolgálnak (1Kor 12,7-11; Ef 4,7-16). Ha keressük ezeket az adományokat (1Kor 14,1) és helyesen megkülönböztetjük őket, akkor erőt kapunk egy olyan közösség felépítésére, amilyennek az Egyháznak kell lennie és hirdetni tudjuk a világnak a szeretet, az igazságosság és a béke üzenetét. Ezért a Szentlélekben való élet nem egy az Egyházban meglévő számos lelkiségi irányzat között. Ez az Egyház lelkisége.

A Lélek ajándékát, ami Isten végtelen szeretete (Rm 5,5), nem lehet maradéktalanul megszerezni, ezért imádságban ismételten kérni kell (ApCsel 4,23-31); valóban, időről időre fel kell frissíteni vagy fel kell szítani magunkban (2Tim 1,6-7). Ezért különösen azok számára, akiket gyermekkorukban kereszteltek meg, a Szentlélek teljesebb elnyeréséért való imádság (újabban ez az elnevezés terjedt el a "Szentlélekben való keresztség" helyett) a keresztény beavatás kegyelme befogadásának megszokott útja. Ez az Újszövetségi minta és küldetés az egyház élete és növekedése számára.


A Szentlélekben való keresztség nyilvános szertartás és mérvadó

Hogyan tette magáévá a biblikus időket követő kor egyháza a bibliai tanítást? A Szentlélekben való keresztelkedés a keresztény beavatás szinonímája volt Jusztinosz vértanú, Órigenész, Vak Didümosz és Jeruzsálemi Kürillosz számára. Tertullianus, Poitiers-i Hilarius, Jeruzsálemi Kürillosz, Johannész Khrüszosztomosz, Apamea-i Joannész, Mabbug-i Philoxenosz, Antiochiai Szeverosz és Hazzaya-i Josephosz a karizmákban való részesedést egyértelműen a keresztény beavatás szerves részének tekintette. Hilariust, Kürilloszt és Khrüszosztomoszt egyháztanítóként tiszteljük, s ezzel elismerjük, hogy az Egyház hitének tekintéllyel rendelkező tanúi. Az ő tanúságtételük bizonyítja, hogy a lélekkeresztség nem az egyéni vallásosság körébe tartozik, hanem a hivatalos liturgia és az Egyház közösségi életének része. Történeti szempontból a Szentlélekben való keresztség az Egyház alapvető szentségeinek, vagyis a keresztségnek, a bérmálásnak és az eukarisztiának szerves része. Ebben az értelemben a Szentlélekben való keresztség normatív jellegű.

Katolikus korszakában Tertullianus (kb. 160-kb. 225) írt A keresztségről, és az írást nem kisebb tudós, mint Joannész Quasten így jellemezte: "a montanizmus legcsekélyebb nyoma sem található benne". Tertullianus, miközben kifejti, hogy az afrikai egyház miként ünnepli régóta a keresztény beavatást (alámerítés, megkenés, kézfeltétel, az eukarisztia ünneplése), a kézfeltétel szertartását így írja le: "a Szentlélek lehívása és befogadása". Tertullianus ezután eként szól azokhoz, akik belépni készülnek az eukarisztia ünneplésének helyére: "Ezért most, ti, áldottak, akikre Isten kegyelme vár, midőn kiléptek az újjászületés szent fürdőjéből, midőn testvéreitekkel együtt először tárjátok imára kezeiteket az anyaszentegyházban, kérjétek Atyátokat, kérjétek az Urat, adja meg nektek örökségének különleges ajándékát, a karizmákban való részesedést, ami a [keresztség] egy további alapvető sajátossága. 'Kérjetek,' mondja, 'és adnak nektek'. Valóban, kerestetek és megadatott nektek."

Míg Tertullianus a beavató szentségekkel foglalkozik, Poitiers-i Hilarius (kb. 315-367) magát a tapasztalatot írja le: "Minket, akik újjászülettünk a keresztség szentsége által, végtelen öröm (maximum gaudium) tölt el, amikor megérezzük bensőnkben a Szentlélek első pezsdülését." Ez a tapasztalatra való hivatkozás nem szokatlan Hilariusnál. Másutt ezt írja: "Közöttünk nincsenek olyanok, akik időről időre ne éreznék magukban a Szentlélek kegyelmi ajándékát." A beavatás leírásának folytatásában Hilarius a karizmák megtapasztalásáról ír: "Lassacskán betekintést nyerünk a hit titkaiba, tudunk prófétálni és bölcsességgel beszélni. Megerősödünk a reményben és megkapjuk a gyógyítás ajándékát ..." Hilarius mindezt életének utolsó éveiben írta. A néhány évvel korábbi, felnőttként átélt beavatás élménye még mindig megindítja.

Hilarius számára a karizmák nem dekorációk. Ha megfelelően használjuk őket, bő termést hoznak. "Ezek az ajándékok csendes esőként hatolnak belénk. Azután apránként bő termést hoznak." Hilarius meg van győződve arról, hogy a karizmák fontosak, hatékonyak. "Használjuk ezeket a bőségben kapott ajándékokat."

Jeruzsálemi Kürillosz (kb. 315-387) egy huszonhárom részből álló keresztelési tanítást hagyott hátra. Úgy gondolja, hogy a jeruzsálemi egyház, a többihez hasonlóan, egy karizmatikus hagyományban helyezkedik el, a Lélek történelmében, amely Mózessel kezdődött. A Szentlélek "újfajta víz." Amit a Lélek megérint, azt átalakítja. A Lélek megszenteli a keresztényt úgy, hogy a megkereszteltet Krisztushoz hasonlóvá teszi.

A Szentlélek az, aki a karizmákat adja. "Hatalmas, mindenható és csodálatraméltó a Szentlélek a karizmákban." Kürillosz meg sem kísérli, hogy a karizmákat a klerikusok rendjére szűkítse le. Remeték, szűzek, az "egész laikátus" rendelkezik karizmákkal. Kürillosz Jeruzsálem, az "egész Római Birodalom" és az "egész világ" egyházának tapasztalatára hivatkozik. Az apostolok pünkösdi élményének leírásakor Kürillosz ezt mondja: "egészen megkeresztelkedtek," "megkeresztelkedtek úgy, hogy semmire nem vágytak," "a keresztség teljességében részesültek."

Kürillosznak világos elképzelése van a karizmákról, beleértve a próféciát (Istennek a jelenre vetett fénye). Kürillosz kétszer beszél a próféciáról, mint Istennek a jelenre vetett fényéről. "Mindenki készüljön fel a [prófécia] mennyei ajándékának befogadására," és "Isten megadja, hogy méltók legyetek a prófétálás karizmájára." A beavatás előtti utolsó oktatásban Kürillosz így buzdítja a jelölteket: "Szeretteim, tanításom utolsó szavai a buzdításé: igyekezzetek felkészíteni lelketeket a mennyei karizmák befogadására."

Caesareai Baszileiosz (kb. 330-379) és Nazianszoszi Gergely (329-389), aki egy ideig Konstantinápoly püspöke volt, egyaránt a keresztény beavatáshoz köti a prófétai karizmákat, de ezekkel kapcsolatban óvatosabb, mint Pál apostol. Joannész Khrüszosztomosz (kb. 347-407) Antiochiában a szír liturgiát képviseli, jóllehet ő maga, Kürilloszhoz hasonlóan, görögajkú volt. Szerinte az apostoli egyház felfogása az volt, hogy a karizmákban való részesedés a beavatási szertartásban történik: "aki csak megkeresztelkedett, hirtelen nyelveken kezdett beszélni, de nem csak nyelveken, hanem sokan prófétáltak; néhányan számos más csodás tettet vittek végbe." Az apostoli korban az egyéb, a beavatáskor kapott karizmák közé tartozott a bölcsesség és a gyógyítás. "Minden egyházban sokan voltak, akik prófétáltak." Krüszosztomosz azonban arra is panaszkodott, hogy "a karizmák régen eltűntek." "Napjaink egyháza olyan, mint az a nő, aki felett elmúltak a szép évek. Számos területen csak az egykori virágzás emlékeit őrzi."

Nemcsak a latin és görög nyelvű írók tartották úgy, hogy a keresztények a bevatási szertartásban kapják a karizmákat, hanem a szírek is. Mabburg-i Philoxenosznak (kb. 440-523) a keresztény életről túlságosan lehatárolt elképzelése van és, mint számos kortársa, a házas életformában kevesebb lehetőséget lát a tökéletesedésre. Ő és más szírek teológiájukat túl szorosan kötik a monasztikus élethez. Mégis, tanításuk valóban ősi és apostoli, s csak később szűkítették le a monasztikus eszményre. Philoxenosz két keresztségről beszél, az egyikben gyermekkorban részesülünk, a másikban évekkel később. Ez a megfogalmazás csalóka, mert valójában Philoxenosz úgy gondolja, hogy "a második keresztség" csak az elsőnek egy későbbi felfrissítése. Az első keresztségról azt mondja, hogy "Keresztségünk a Szentlélek." Ha az evangélium szerint élünk, kiüresítjük önmagunkat, az első keresztségben kapott Isteni élet "érzése", amit akkor nem érzünk, a másodikban mint "a Lélek ismeretének valódi megtapasztalása" virágzik ki. A tapasztalat megelevenedő érzés. Philoxenosz ellentmondásba keveredik magával, amikor a második keresztségről beszél: "Csak az tudod, hogy amit tapasztalsz, az boldogság, de hogy mi az az öröm, azt nem tudod szavakba önteni." Tartózkodó a karizmák megnevezésében. Csak a gyógyítást említi, de burkoltan utal rá, hogy több is van.

Más, a szír hagyományhoz tartozó, vagy arról író szerző is a karizmákat a beavatással hozza kapcsolatba. Apameai Joannész (V. század első fele) Philoxenoszhoz hasonlóan két keresztségről ír, a másodikat ő is az első egy későbbi felfrissítésének nevezi. A második keresztségben az ember tökéletesen birtokba veszi a "szent keresztség erejét". A második keresztséggel kapcsolatban próféciát, gyógyítást és csodákat említ. Küroszi Theodorétosz (kb. 393-kb. 466) tanúsítja, hogy a beavatáskor milyen bőségben áradnak ki a karizmák, s külön megemlíti a gyógyítás adományát. Antiochiai Szeverosz (kb. 465-538) Krüszosztomoszhoz hasonlóan elismeri, hogy "számos karizma áradt ki a hívekre abban az (apostoli) időben és az apostolok által megkereszteltek is sok kegyben részesültek". Végül Hazzaya-i Josephosz (sz. kb. 710-713), az egyik nagy szír misztikus azt írja: vannak "jelek, amelyek által megérzed, hogy a keresztségben kapott Szentlélek működik benned", s megemlíti a "lelki beszéd (nyelvek) folyamát" és "mindkét világ ismeretét (a tudás és a bölcsesség szava)", továbbá " öröm, ujjongás, örvendezés, dicséret, magasztalás, énekek, himnuszok, ódák... ."

Sebastian Brock, oxfordi tudós határozottan állítja, hogy "a szír atyáknak nem okozott nehézséget, hogy a keresztények keresztségét azonosítsák a 'Szentlélekkel és tűzzel való keresztséggel' ... a keresztség tehát karizmatikus esemény is." A szír atyák "jól tudták, hogy a keresztség pünkösdi hatásai nem szükségszerűen nyilvánulnak meg a keresztség alkalmával, hanem későbbre halasztódhatnak: de a 'Lélek záloga' a keresztség eredményeként potenciálisan már jelen van. ..." Philoxenosz itt igen értékes dolgot mond ki. Ő a Pünkösd személyes megtapasztalása, a Szentléleknek az egyénre való leszállása és a keresztség tényleges szertartása közötti kapcsolatra figyel méghozzá olyan körülmények között, amikor a gyermekkeresztség gyakorlata miatt a két esemény között évek telhetnek el. Philoxenosz gondolata az, hogy maga a szertartás megadja a Szentlélek ajándékát, de, mivel az ajándékozás magába foglalja az elfogadást, az ajándékozott részéről szükség van az akarat tudatos lépésére, vagyis az ajándék elfogadására ahhoz, hogy az ajándék jótéteményeiben valóban részesülhessen. Ehhez az elfogadáshoz hozzátartozik önmagunk kiüresítése, amit Jézus is vállalt (Fil 2,7): csak ha megfosztjuk magunkat az ego-tól, akkor tapasztalhatjuk meg teljességében a Lélek ajándékait. Így a 'két keresztség' nem más, mint az egyetlen szentség két aspektusa: az elsőt az Adományozó szempontjából, a másodikat a benne részesülő szempontjából tekintjük." Brock valóban rátalált arra a pontra, ahol a szír teológia találkozik a miénkkel. A szír egyház, hasonlóan a miénkhez, gyermekkorban szolgáltatta ki a keresztséget, de ebből következett az a kihívás, hogy felnőtt korban meg kellett találni a módot a beavatás kegyelmének felszítására. A szírek számára a keresztség nem egy egyszer megtörténő esemény. Sokkal inkább "a keresztségre úgy tekintettek, mint mindenféle új lehetőség nyitányára, feltéve, ha a megkeresztelt ember nyitottsággal válaszol a benne lakó Szentlélek jelenlétére."

Látjuk, hogy az ászak-afrikai Karthágóból, a galliai Poitiers-ből, a palesztinai Jeruzsálemből, a kappadokiai Caesareából, Konstantinápolyból, és a szíriai Antiochiából, Apameából, Mabburgból és Küroszból számos tanúság áll rendelkezésünkre arról, hogy a keresztény a beavatás szertartásában kapja a karizmákat. Ezek az írások a latin, a görög és a szír liturgikus hagyományt képviselik. A szíriai Antiochiából, Apameából, Mabburgból és Küroszból olyan tanúságok birtokában vagyunk, miszerint a keresztény a gyermekkorban felvett keresztség kegyelmeit egy későbbi időpontban tapasztalati úton eleveníti fel.

A karizmáknak a keresztény beavatáson belüli kiárasztása példa értékű. A Lélek azonban szabadon osztja a kegyelmeket és a karizmákat, ahogyan a Lélek akarja. Ha ezekben a szövegekben túlságosan a karizmákra összpontosítunk, az eltorzíthatja az írók tanúságtételét. A krisztusi élet több, mint csak a prófétai karizmák. Igazából sokkal előbbrevaló az a szeretet, amit a Lélek a szívünkbe önt. "Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom" (1Kor 13,1). A Lélek új élő vize a hívőt Krisztushoz hasonlóvá teszi, megszenteli, Isten utáni éhséget támaszt benne és Isten keresésére ösztönzi.

A karizmákra való nyitottság és a Lélekkeresztség átélése semmiképpen sem jelenti azt, hogy a kegyelem szükségszerűen az érzékekkel is megtapasztalható. Azt sem jelenti továbbá, hogy a Krisztusban való növekedés "hegycsúcs-élmények" egymásutánja. Éppen ellenkezőleg, a keresztény élet többnyire a völgyekben zajlik. Sőt, gyakran a pusztában. Más az élményre való nyitottság és más a lelki felemelkedés vágya. A vallási élmények keresése az illúzióhoz vezető legrövidebb út. Mindig pontosan fel kell ismerni az érzéseket és érzelmeket.

Megismételjük, hogy a Szentlélekben való keresztség nem azonos egy vagy bármilyen mozgalomhoz való csatlakozással. Inkább úgy kell értelmezni, hogy teljességében befogadjuk a keresztény beavatást, ami az egyház sajátja.


Mit tegyünk tehát?

Az eddigi megfontolások, valamint a II. Vatikáni Zsinat óta a lélekkeresztség és a karizmák terén szerzett tapasztalataink alapján meg vagyunk győződve arról, hogy a Szentlélekben való keresztség egyházi újrafelfedezése új életet önthet az evangelizációba, az igehirdetésbe, a szentségek kiszolgáltatásába, az RCIA-ba [=OICA], az ifjúsági lelkipásztorkodásba, a bémálkozási előkészítésbe és a plébániai közösségi élet formáiba. Ugyanakkor tudjuk, hogy ezzel a felsorolással nem merítettük ki az egyház lelkipásztori érdeklődésének területeit.

A megtérés az Egyház evangelizációs munkájából ered, ami "első és magától értetődő feladata", "benne maga az Egyház tükröződik vissza" és ez adja létjogosultságát. Az evangelizáció a megtéréshez hasonlóan folyamat, nem pedig a keresztény élet egyszeri eseménye. A megtérés egyúttal "az Atya és a Fiú közösségébe" (1Jn 1,3), a "Szentlélek közösségébe" (2Kor 13,14) is belevon. "Azáltal, ami az Atyában és a Fiúban közös, kívánják, hogy mi is közösségben legyünk egymással és velük, s eme ajándék [az Eukarisztia] révén egybegyűjt minket, hogy amit ketten birtokolnak, abban az egy is részesüljön." Az Istennel való benső kapcsolat és az egyháznak nevezett közösség készít elő bennünket arra, hogy az egyház Lélek-vezette küldetésében résztvegyünk.

A Szentlélekben megkeresztelt élet jellemzője az Istennel való eleven kapcsolat élménye és a Lélektől kapott karizmák megtapasztalása. Mindez képessé tesz bennünket arra, hogy Istennek dicsérettel és imádással, egymásnak pedig szeretetben a prófécia, a gyógyítás és más adományok által szolgáljunk, és hatékonyabbá váljon részvételünk az egyháznak a társadalom felé végzett szolgálatában. Ezek a karizmák ma az egyház sajátjai. Karl Rahner szerint a prófécia "az egyház állandó képessége és természetfeletti küldetésének bizonyítéka". K. Rahner és H. Vorgrimler azt mondja, hogy a karizmák "az istentisztelethez és a szentségekhez hasonlóan az egyház természetéhez tartoznak. ... a karizmák megnyilvánulási formája ... nem látható előre, pontosan azért, mert legbensőbb természetük szerint az Egyház üdvösségtörténetének részei és ezért mindig újra föl kell fedezni és el kell fogadni őket."

Az egyház minden intézményében szükség van a Szentlélekben való keresztség és a karizmák újbóli felfedezésére. Ma a szerzetesrendeknek, a katolikus egyetemeknek, a hívek egyesületeinek, a szakosodott mozgalmaknak mind szükségük van a Szentlélek eme érintésére. Tény, hogy a Szentlélekben való keresztség és a karizmák által számos laikus, de pap és püspök is megtapasztalta ezt a teljesebb életet a Lélekben. Mi azonban elsősorban a plébániákat célozzuk meg, mert a katolikusok döntő többségének igényeit ott lehet tetten érni.

Elképzelésünk szerint egy megújult plébániai közösség tagjai meleg hangulatú liturgiában közösen dicsőitik Istent, a Szentlélekben egybe kapcsolódnak, egymást szolgálják, elkötelezik magukat az állandó megtérés és növekedés mellett, és igyekeznek bevonni a passzívakat, az egyházon kívülieket és a szegényeket. Az ilyen plébániák szembesítenek bennünket az evangéliummal és evangelizálják kultúránkat. Az ilyen közösségekben, az Apostolok Cselekedeteihez és az ókeresztény egyházhoz hasonlóan felismerik és szívesen fogadják a karizmákat.

A lélekkeresztségnek és a karizmáknak a plébánia mindennapi életébe való bevezetése nagy tapintatot, érzéket, türelmet és világos látást igényel. A bevezetés gondos katekézissel és megfelelő ütemezéssel történjék. Tanácsos egy tapasztalt lelkipásztorral megbeszélni a tervet. Ez azonban nem szabad, hogy elbátortalanítson, vagy akadályozza azokat az erőfeszítésket, amelyek arra irányulnak, hogy a közösség elfogadja a Szentlélekben való keresztséget és a karizmákat.

Egy megújult plébánia nélkülözhetetlen eleme a plébános és munkatársai életének folyamatos megújulása. A lelkipásztori vezetőknek ne csak elképzelésük legyen arról, milyen a lelkileg megújult plébánia, hanem személyes tapasztalatot is kell szerezniük, hogy tanúságot tehessenek a lélekkeresztségről és azt másoknak is kiszolgáltathassák. Ez rámutat arra, mennyire létfontosságú, hogy a lélekkeresztség elfoglalja helyét a papnövendékek képzésében, valamint a lelkipásztorkodó papság és munkatársaik folyamatos lelki képzésében.

A megújult plébánia egy másik eleme az igehirdetés, amelynek célja az evagelizáció. A prédikáció több, mint a sugalmazott szöveggel kapcsolatos megfontolások ismertetése, ugyanis az igehirdető személyes tanúságot is tesz a Szentlélek működéséről. Az ilyen igehirdetést a Szentlélek ajándékai töltik el és válaszra ösztönöz.

Az RCIA-ban [=OICA) a keresztény beavatás szertartása az eredeti teljességet megközelítő módon van jelen. Ez a katekumenek és az egész plébánia evangelizálásának legalkalmasabb eszköze, mert a Lélekben való teljes életre segíti őket. Ennek kulcsa: gyarapítani a hit vágyát, ami előkészíti az egyént arra, hogy teljes bizalommal magába fogadja a Lélekben való élet elemeit. Húsvét és Pünkösd között az imádságról, a karizmák befogadásáról és használatáról szóló tanítás által mind az újonnan megkeresztelteket, mind a többi hívőt el lehet vezetni arra, hogy ízlelgessék a Lélekben való életet. Ezáltal a prófécia, a gyógyítás, a szellemek megkülönböztetése, a nyelveken való imádság és más karizmák a plébániai élet szokásos menetének részévé válnak és helyet kapnak a plébánia hétköznapi életének eseményeiben (1Kor 14). Ezek a lelki adományok, amelyek benső egységben vannak a beavatásban a Szentlélektől kapott adománnyal, erővel töltik meg a hívek szolgálatának számos formáját, amelyek révén ők a közösséget, az egyházat fogják építeni.

A plébániai ifjúsági munka legnagyobb részét a bérmálási előkészítés teszi ki. A Liturgikus Konstitució 71. pontjának, az RCIA-nak [=OICA) és a katekézisben résztvevő korosztályra alkalmazott változatának megfelelően javasoljuk, hogy nagyobb hangsúly kerüljön a bérmálás és a keresztény beavatás közötti szoros összefüggésre. A már megkereszteltek bérmálási előkészítése irányuljon arra, hogy életüket megújítsák a Lélekben, melynek jellemzője a személyes megtérés Krisztushoz, valamint a Szentlélekre és ajándékaira való nyitottság. Így a jelenlegi gyakorlat mellett a bérmálásban megtörténhet a keresztény beavatás megújítása. Ideális esetben a bérmálási előkészítés az RCIA-val [=OICA] együtt beilleszthető a plébánián folyó húsvéti előkészítésbe.

Valamennyi szentség kiszolgáltatása lehetőséget ad az evangelizációra és a ketekézisre, különösen is az eukarisztia, amely lelki életünk forrása és csúcsa. Rendes körülmények között ez a Szentlélek ma is megvalósuló kiáradásának alkalma, valamint az olyan adományoké, mint a dicséret, a prófécia és a gyógyítás. Az eukarisztikus imában a pap kéri, hogy a Szentlélek ne csak a borra és a kenyérre áradjon ki, hanem miránk is, hogy "minket, akik az ő testében és vérében részesülünk, eltöltsön az ő Szent Lelke". Amint szent Efrém mondja: "Lélek a Kenyeredben, tűz a Borodban, fölséges csoda, amit ajkunkkal veszünk."

A lélekkeresztségben való részesedés új mélységeket nyit meg az egyén és az Atya által a Szentlélekben küldött Jézus, mint hatalmas Úr és Megváltó közötti személyes kapcsolatban. "Nem tagadhatjuk," mondja Karl Rahner, "hogy a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat, amely személyes és bensőséges szereteten alapul, a keresztény egzisztencia lényegi összetevője. ... Szem előtt kell tartanunk, hogy a megváltás nem valami dolog, vagy bizonyos ügyek objektív állása, hanem személyes és ontológiai valóság."

A mélységesen személyes jellege mellett a Lélekben való élet nem individualisztikus, hanem részesedés Krisztus testében. A lelkipásztorok és lelkipásztori segítők a plébánián belül a közösség legkülönfélébb kifejezési formáit segíthetik életre. Az ilyen közösségeket a Krisztusban testvérek közötti, önfeláldozásra kész, kölcsönös szeretet fémjelzi.

A közösség ilyetén megtapasztalásából a plébánia híveit a Lélek a saját társadalmi közegükbe vezeti vissza, hogy karizmákkal kísért keresztény tanúságot tegyenek. Ebbe az evangelizációba beletartozik a szóbeli tanúság, az élet példája, az irgalmasság és az igazságosság cselekedetei. Az 1971-es Püspöki Szinodus ezt tanítja: "Az igazságosság tettei és a világ átalakításán való munkálkodás egészen úgy tűnik, mint az Evangélium hirdetésének, más szóval az Egyház küldetésének szerves része, amelynek célja az emberi nem üdvözítése és az elnyomás valamennyi formája alóli felszabadítása." E tevékenységek mindegyike részvétel az egyház evangelizációs küldetésében, amelyre VI. Pál evangelizációról szóló írása bíztat.

Annak megértéséhez, miért térítik át olyan könnyen más keresztény csoportok tagjai a katolikusokat, fel kell ismernünk az emberekben a Jézussal való személyesebb találkozás, a Szentlélek erejének megtapasztalása, a meleg hangulatú istentisztelet és a személyes szerető gondoskodásban kifejezésre jutó közösségi elfogadás iránti éhséget. A katolikusok áttérésének legjobb ellenszere az, ha fejlesztjük saját erőteljes és hatékony evangelizációnkat: megtérés Krisztushoz és teljesebb élet a Szentlélekben.

Azok számára, akik elmentek, akik felekezeten kívüliek, és azon milliók számára, akik hűségesen járnak a megújult plébániai közösségekbe, hogy Istennel találkozzanak, a karizmákkal kísért keresztény beavatás újbóli befogadása, vagyis a Szentlélekben való keresztség komoly lehetőséget kínál a Krisztusban való életre.

"Ha lélek éltet, éljetek is a Lélekben!" (Gal 5,25)

Befejezésül mindenkit arra hívunk, hogy lobbantsa lángra magában a Szentlélek ajándékát, amit a beavatás szentségeiben kapott. Isten szabadon adja kegyelmét, de személyes válaszra vár, ami nem más, mint az állandó megtérés Jézus Krisztus uralmához, valamint a Szentlélek átalakító jelenléte és ereje iránti nyitottság. Az egyház csak a Szentlélekben lesz képes megfelelő választ adni a lelkipásztori igényekre és a világ szükségleteire. A kihívás előttünk áll és a következmények világosak:

A Szentlélek nélkül Isten messze van,
Krisztus a múlt emléke marad,
az Evangélium holt betű,
az egyház csak egy szervezet,
a tekintély uralkodás,
a misszió propagandatevékenység,
a liturgia nem más, mint emlékidézés,
a keresztény életforma rabszolgamorál.

A Szentlélekben viszont:
a kozmosz feltámadott és nyögi
Isten Országának szülési fájdalmait,
a feltámadt Krisztus velünk van,
az Evangélium az élet ereje,
az egyház a Szentháromság életét hirdeti,
a tekintély felszabadító szolgálat,
a misszió Pünkösd,
a liturgia emlékezés és elővételezés,
az emberi tett megistenített.

A Szentlélek minden egyikünket és az egyházat mint egészet arra hív, hogy amint Mária és az apostolok a felső teremben, mi is fogadjuk el és fogadjuk magunkba a lélekkeresztséget, mint a személyes és közösségi megújulás erejét. Ez az erő megadja mindazt a kegyelmet és karizmákat, ami az egyház építéséhez és a világba szóló küldetésünk teljesítéséhez szükséges. Az Atyától indul ki ez a küldetés, amely a Fiú által a Szentlélekben megérinti és átalakítja az egyházat és a világot, hogy azután a Szentlélekben a Fiú által visszavezesse az Atyához.

E dokumentum forrása: The Heart of the Church Consultation at Techny, Illinois, May 6-11, az alulírottaknak Kilian McDonnell és George Montague, Christian Initiation and Baptism in the Holy Spirit (Collegeville: The Liturgical Press [A Michael Glazier Book], 1991) című kéziratáról tartott vitájával együtt. Bővebb bibliai és történelmi dokumentáció ugyanott található. E dokumentum további példányai ugyanannál a kiadónál kaphatók.

 

Chris Aridas George Montague, S.M.
Robert Bedard Timothy Nolan
Michael Eivers Donna Orsuto
Donald Gelpi, S.J. Dorothy Ranaghan
Boniface Luykx Kevin Ranaghan
Walter Matthews Thomas Scheuring
Kilian McDonnell, O.S.B.  

Letöltehető fájl(ok):
Letöltés 1_lelekker.zip (22 kb)

Ajánld ismerősödnek is!


Információ, észrevétel, kapcsolat: info[kukac]plebania.net
Probléma esetén: segítség